Mikor a madár már meg van érve, mi két, néha három éves korában következik be, fiasításhoz lát. Kiválasztja párját - tyúkféléknél bizony törökösen: egynél több jérczét, tojókát is - és aztán elsõ gondja a fészek. Hajh, de az a fészek nem egyforma ám és van is errõl a magyarságnak egy kedves, nagyon tanúságos meséje, mely röviden szólva, igy hangzik:
Nagyon röstelte a vadgalamb, hogy csak olyan ágból tákolt, silány fészket tud rakni, holott a szarka nagyon rangos, fedeles fészket épít; megkérte tehát a szarkát, tanítaná meg. A szarka jókedvében vállalkozott is. Imhol nekiálltak, szedtek ágat, ágacskát, selymes füvet, mohát és egyebet, a mi egy czímeres fészekhez szükséges. Azután pedig hozzálátott a szarka a fundámentom lerakásához; a mint pedig ehhez a vastag galyat szedte és rakta, folyvást azt hajtogatta:
Csak így, csak úgy!
A galamb tudákos volt, a vastag galyhoz õ is csak értett valahogyan; azért folyton azt felelgette:
Túdom, túdom!
Erre a szarka méregbe jött, odavágta a galyat, mondván:
Ha tudod, csináld!
Evvel elröpült, ott hagyta a tudákos galambot a faképnél és azért nem tud a galamb mai napság sem becsületes fészket rakni.
Azt talán magyaráznom sem kell, hogy ebben a kedves mesében a szarka cserregése és a vadgalamb búgása vagy burukkolása van nagy elmésen értelmezve.
És valóban, attól a lapos, a puszta földbe, fövenybe vájt gödörtõl, a melybe a halászcsér tojja két-három tarka tojását, addig a remekmûig, a melyet a függõ- vagy az õszapóczinege vagy a nádirigó épít, a fokozatoknak egész sorozatai ismeretesek.
De aztán nincsen is meghatóbb, kedvesebb dolog, mint annak a megvigyázása: hogyan építik azok a remeklõ kis madarak fészküket; hogyan röpül a kis párocska felváltva tizezerszer ide-oda, mindenkor hozván piczi csõrében egy-egy mohaszirmot, finom gyökeret, fûszálat, majd gyapjút, szõrt és végre finomságos pelyhet; hogyan rakosgat, fonogat; hogyan forgolódik, nyomkod, mig végre kész a természet egy-egy remeke: a puha fészek.
Lássuk most már az ilyen remeket. A legmesteribb alkotás a függõ-czinege fészke - II. kép. A picziny madárka tarka; csõröcskéje árszerû és evvel építi meg a párocska nem is egészen két hét alatt ezt a meleg madárotthont, mely egy fûz lehajló ágára van finom háncscsal erõsen odakötve és a nyár, a fûz, a gyékénybuzogány és a bogáncs finom gyapjából, röpülõ, bolyhos magvából gondosan megszõve, kirakva; oly tökéletesen, puhán és tartósan, hogy nincs kalapos, a ki igy eltalálná. Ez a fészek zacskóalakú; vékonyabb végén bebúvóval, mely néha csöves alakú is. A fészek mindég a viz fölött, szabadon függöget, úgy, hogy a szellõ lágyan ringatja; de a szél, a vihar bezzeg csapdossa is; - se baj, a hajlékony ág enged, se tojás, se poronty ki nem hullhat!
Ez a kis remeklés oly tömött és oly meleg, hogy a dunamenti füzeseket búvó ráczság buzgón szedegeti, felhasogatja, hogy tél idején melegítõ kapczának használhassa kis gyerekének lábára. A fészek belsõ csészéjébe rakja le a tojóka öt vagy hét fehér, szinte csak babszem nagyságú tojását, a melybõl az anyaszeretet melege tizenhárom nap alatt költi ki a meztelen, vaksi, tehetetlen porontyocskákat, hogy aztán csodálatosan rövid idõ alatt anyányivá felápolgassa.
No, de mielõtt hogy tovább haladnánk, jó lesz a madártojással is megismerkedni. A ki csak eszi a tojást, könnyen kérdheti, hogy hát ezen mi lehet a megismerni való? Pedig bizony csudadolog az! Van a tojásnak meszes héjja, néha fehér, néha tarka, néha szines, néha iratos. Belül a vastagabb végen van a levegõs üreg, aztán a fehérje, aztán a széke vagy szikje, ebben a csira, aztán a sárgája, aztán a zsinórja. Mikor a csira megtermékenyül és a tojó lerakja a tojást, már a hanyat, akkor kezdõdik a költés vagy kotolás, melyet néha csak az anyamadár, néha mind a két ivar felváltva végez. Erre az idõre põrére kopaszodik a kotló madár melle, vére kitüzesedik és a kotló madár azon van, hogy a tojást folytonos-folyvást egyformán melegen tartsa: ül rajta reggeltõl napestig, alkonyattól reggelig, alig távozva perczekre is. Közben-közben még meg is forgatja a tojásokat, hogy egyformán melegedjenek. Kis madárnál eltart ez a kotolás tiz napig, de a hattyúnál harminczöt napig is. Délszakon a strucz a nap hevét is felhasználja és van madár, a ki erjesztõ halomfészket kapar össze s az erjedés melegét használja fel a kotolásra; a madár neve Talegalla.
A meleg folytonossága fejlõdésre indítja a nyomástól megtermékenyített csirát. Erezetek futnak széjjel és egy pont lüktetni kezd: a szív ez! Lassanként alakot ölt a fejlõdõ csira, madárporonty lesz belõle; és a mikor megérik, csõröcskéjével kivágja magát a meszes burokból.
A mi tyúkféle, mint a fürj, a fogoly, a fáczán, a fajd és egyéb, annak finom pehelylyel borított csirkéje, a mint megszáradt, azonnal követi édes anyját; azonmódon a récze, a lúd és egyéb úszó vizimadár aprókája is. Bezzeg a többi madárnak a tojásból kibúvó porontyja meztelen, vaksi, sárga szájszélû és tehetetlen, a melyet úgy kell felápolgatni és ha sok a fészekalja, mint a czinegéknél, nemcsak dolga van a szüléknek, hogy a táplálékot beszerezzék, hanem sorrendet is kell tartani, nehogy valamelyik apró éhen maradjon és elpusztúljon.
A madár családalapítása és gondozása a természetnek leggyönyörûbb tüneménye, az emberre nézve pedig nagyjelentõségû és oktató. Ha elgondoljuk, hogy délszakon van kolibrimadár, melynek tojása alig borsónagyságú és ott a strucz, melynek tojása akkora, mint az ember feje - de nálunk is itt az ökörszem tojása, mely nem is a legkisebb, és itt a túzoké, mely nem is a legnagyobb - III. kép -, ám ezekben akár kicsinyek, akár nagyok, egyformán kél az élet az anya- és szülõi szeretet melegétõl, ott bent egy meszes burokban: elismerjük, hogy nagy és remek dolog az! Inti ez az embert is, hogy családi életében egyforma meleget tartson, legyen párjával szemben odaadó, áldozatra kész, mint a madár; és ivadékával szemben is éppen oly hûséges, gondos, mint a madár.
De te kegyes olvasó, azt kérded éntõlem, hogy hát a madarak között nincsen kivétel? Oh dehogy nincs, dehogy nincs! Ott a kakuk, a ki más madár fészkébe tojja le tojását és így menekül a fentartás minden gondjától. No de hiszen: «ne szólj szám, nem fáj fejem» bizony egy árva szóval sem feszegetem, hogy tud-e ilyenekrõl emberfia, falu, város - de még a tekintetes vármegye is? - Tud ám! eleget!!
De nem errõl van most szó, mert még más dologról is meg kell emlékeznünk, nagy röviden, mert különben vastagra talál hízni a kicsinynek szánt könyv.
A madaraknál rendszerint a hím a szebbik szinû - szemeink elõtt van a kakas; a tojó szerényebb. De a ragadozóknál, mint sasoknál, sólymoknál, héjáknál és hasonlóknál, a tojó a testesebb, erõsebb, mert a család felnevelése inkább reánehezûl, ez pedig erõt kíván.
A fiókák hamar fejlõdnek s õszre kelve már mind anyányiak s a nálunk termõk ekkor már mind szárnyaszabadján vannak; a mi vándorfajta, mind el is költözik tõlünk messze délszakra, legtöbbje tengeren kelve át, talán leginkább a Nilus folyó völgyületébe.
A vándorló madár röpülése nagyon sebes. Még a varjú is, mely Dániából Angliába röpül, óránként 27 mértföldnyit halad az északi tenger fölött.
De a fiókák az elsõ esztendõben nem hasonlítanak mindenben az öregekhez és eltelik némelyiknél három esztendõ is, a míg tollazata teljes ékességét éri el.
A szinek kifejlõdése legtöbbnyire vedlés vagy lohosodás útján történik, a mikor a madár a régibb tollát elhányja s helyébe új növekedik. Némely madaraknál, így vizieknél, a lohosodás oly általános, hogy hetekre tehetetlenekké válnak, nem tudnak röpülni és könnyen áldozatúl esnek.
