I.
A rejtélyes kezdet.

Eppur si muove!
Galilei.

És mégis mozog a Föld! A monda szerint ezzel a felkiáltással zárult le a szellemi forradalmak egyik legnagyobbika, ha egyáltalában nem a legnagyobbika. Azóta is gyakran idézik ezt a mondatot - sokszor talán túl igaztalanul is - mint azon tévedések állítólagos bizonyítékát, amelyekhez a makacsság és illetéktelenség vezetett.

E tévedések története közismert. A régiek szemében a Föld volt a világmindenség közepe. Felfogásuk szerint minden égitest a Föld körül mozog közös központú pályákon. Azok a kísérletek, melyek a Napot akarták a világmindenség központjába helyezni, csak a későbbi korok tudományos meggondolásainak voltak fenntartva. Tévedésnek számított, ha valaki a Földet a Nap körül való forgásában a többi bolygóhoz akarta hasonlítani: hiszen a Földet múlandó égitestnek tekintették, melyet a Teremtő csak rövid időre helyezett a mindenségbe. A középkorban azután más felfogás lett úrrá. Lassacskán megszűnt az az elképzelés, hogy a Nap és a csillagok örökkévalók. Lassanként elfogadták az arab AL-BITROGI felfogását, mely szerint a világmindenség kilenc szilárd, áttetsző szférából áll. A paradicsom helye a legkülső, kilencedik szférán kívül volt. Ahhoz, hogy valaki idejuthasson, égi vezetőre volt szüksége. A legjobbnak Mihály arkangyalt tartották, mint aki legjobban ismeri a Földről a paradicsomba vezető útnak a szilárd szférákon át vivő kapuit és nyílásait.

A középkori gondolkodók sem erőltették meg túlságosan magukat, hogy az égitestek mozgását tudományosan megmagyarázzák. Még maga AQUINÓI SZENT TAMÁS is nagyon szabadon kezeli ezt a kérdést: hite ahhoz a sziklaszilárd meggyőződéshez vezette, hogy az égitestek mozgása nagyon bonyolult módon jött létre, véges emberi elménkkel sohasem fogjuk felfogni. A reformáció sem hozott sok újítást ezen a téren. Akkoriban KOPERNIKUS felfogásában még csak tudományos elképzelést láttak, s azt vélték, hogy helytelenségét végtelenül egyszerű számítással lehet bebizonyítani. E felfogás forradalmi előtörését csak GALILEI fellépése hozta meg. A távcső felfedezése után GALILEI ugyanis arra a meggyőződésre jutott, hogy Földünk nem lehet a Naprendszer szilárd központja. Hosszú habozás után, jóakaratú támogatói unszolására végül is nyilvánosságra hozta e meggyőződését. Ennek az lett a következménye, hogy tanításával, mely az akkori tudományos nézettel ellenkezett, a pápai törvényszék elé idézték, ahol visszavonta. De a legenda szerint, melyről megállapítható, hogy későbbi merő koholmány, makacs meggyőződésének mégis kifejezést adott azzal, hogy végül így kiáltott fel: Eppur si muove! És mégis mozog a Föld!

Az a nyughatatlanság, amely ennek a könyvnek a címében szerepel, nem az, amely GALILEI hírnevét örökre megalapozta. De mégis meg kellett emlékeznünk GALILEI-ről, mielőtt a földtörténet további tárgyalásait megkezdenők. Hiszen mégis csak ő volt az a kutató, aki a tudományt - így a Földről szóló tant is - bizonyos biblikus elképzelésektől megszabadította. Ő nyitotta meg az utat számos utána következő kutató számára, akik azután száz meg száz fáradságos megfigyelés árán mégis csak közelebb vittek bennünket származásunk örök rejtélyének megoldásához. A kinyilatkoztatás isteni eredetét azonban a tudósok közül egyetlen egy sem tagadja meg, még akkor sem, ha régi felfogások hamis voltát a mai már nagyon tökéletes eszközökkel ki is mutathatjuk. Hiszen a tudós jól tudja, hogy minden új felfedezés csak újabb rejtélyek elé állítja a kutató elmét, minden felelet újabb kérdéseket foglal magában, s mindezek a Teremtő Hatalom megismeréséhez vezetnek. Ha így nézzük a dolgokat, akkor ezeknek a kutatóknak az élete nem egyéb, mint örökös hitvallás. A hit ott kezdődik, ahol a tudomány végetér!

Dícséretes szokássá lett tudásunk egyes fejlődési szakaszait azon tudósok nevéhez kapcsolni, akik az emberi gondolkodás és ezzel karöltve a tudományos kutatás számára új utakat jelöltek meg. Így tehát a mi tudományunk fejlődésének hosszú útját úgy jellemezhetem, hogy ez az út GALILEI-től WEGENER-ig vezet. Az első a fáradságosan tapogatózó kezdet képviselője, a másik pedig merész és zseniális elmélet megalkotója, aki Földünk felületének minden mozgalmát egy elmélettel akarja összefoglalni. Mindketten ugyanazt a tudomásszomjat érezték magukban, mindketten a teremtést s ezzel a Föld keletkezésének nagy titkát akarták megfejteni. Monda és hitrege, hit, tudásszomj és tudomány, mindegyik a maga módján, a maga módszerével igyekezett a nagy kérdést megoldani. És ma mégis égetőbben, mint valaha, áll előttünk a nagy kérdés: honnan jöttünk, hol vagyunk, hova tartunk? Nyugtalanság fogta el "az igazság megismerésére törekvő, kétkedő nemünket" is.

Valamennyi tudomány között éppen a földtan számára a legerősebb és legnagyobb annak a logikai szüksége, hogy választ adjon arra a kérdésre, hol vagyunk? A ma éppen a földtan számára a legfontosabb, hiszen éppen a földtannak egyik alaptörvénye, hogy mindannak, ami ma és itt, a Földön és Földben lejátszódik, más időben és más helyen hasonló módon kellett végbemennie. A földtan tulajdonképen történelem, annak a bolygónak történelme, amelyen az emberiség született és tovább fejlődött. A Föld mai állapota a földtan számára időbeli forma, ama sok változásnak és mozgásnak az eredménye, melyeknek törvényszerűségeit éppen ez a tudomány igyekszik megállapítani, forma, mely a természet örök ritmusa szerint megint csak tovább fog változni. A földtan a föld éneke, melyet gyönge emberi hang utána dalol. Mint minden történelmi tudomány, a földtan is forrásokat keres, tényeket, melyekből adatait meríti. Ezek a források azonban nem szép ábrákkal díszített írott pergamentek, nem is szerszámok, melyekkel a kezdetleges ember első ügyetlen próbálkozásainak nyomát hagyta hátra, hanem kis kődarabok, melyek a mikroszkóp alatt vizsgálva egész hegységek fejlődését tárják elénk. Vagy a földtani gondolkozásmód még merészebb és nagyszerűbb kifejezésével élve: kövületek, hajdan élt lények megkövesedett maradványai. Az emberi természetnek ez a merészsége, mellyel a holt formából minden történés élő és mozgalmas alaptörvényét vezette le, teszi némileg érthetővé annak a földbúvárnak dölyfös felfogását, aki kijelentette, hogy az emberiség "befejezheti majd egykor a természet megkezdett munkáját!"

A valóság azonban szerényebb belátásra int. Eddig még csak azt tapasztaltuk, hogy mindenben folytonos fejlődés van, vagyis mozgás. Nemcsak abban a sokat hangoztatott fejlődésben, amely a majomtól az emberhez vezetett volna, hanem az egész élő, anyagi, szerves világban is, növények, állatok körében éppúgy, mint magában a Földben. Az egész anyagra érvényes a fejlődés alaptörvénye. Keletkezés és elmulás törvényszerű kapcsolatban állanak egymással. Ezt a gondolatot juttatta kifejezésre a földtan egyik kiváló művelője, amikor azt mondta: A geológus jól tudja, hogy a Földön semmi sem örök!

Annak a felismerésnek a következtében, hogy a Földön minden élet fejlődés útján jött létre, némely biblikus nézetnek el kellett tünnie, hogy helyet adjon a tudományos megállapításoknak. A földtan kiszabadította magát a teremtés és özönvíz története szószerinti szövegének béklyóiból. A teremtés hat napját először hat tetszőleges, leginkább s különösen a vallástanításban 1000 esztendőt átfogó időszakra hosszabbították meg. Később azután amikor a hit és tudomány közti vitát ez sem szűntette meg, a teremtés hat napja sokkal szélesebbkörű értelmezést nyert.

A Földnek megvan a maga saját helye a Naprendszerben s egész létét az ott uralkodó törvények szabják meg. Habár csak az a célunk, hogy a Földdel foglalkozzunk, mégis a kérdés, hogyan keletkezett a Föld, hogyan jött létre, arra kényszerít, hogy a Naprendszer keletkezésének kérdését is megvizsgáljuk. Ez a kérdés azután megint újabb kérdésekhez vezet, - végül is eljutunk az első tyúk és az első tojás régi, közismert történetéhez! A csillagászok, akik a Naprendszer keletkezésére vonatkozólag illetékes választ adhatnak, az évek folyamán különböző elméleteket állítottak fel. Ezek részben annyira gyerekesek voltak, hogy sokszor az avatatlan is, bár gyakran igaztalanul, nevet rajtuk, részben pedig annyira bonyolultak, hogy komplikált számításaik csak a csillagvizsgáló intézetek rejtélyes világába valók. Amidőn a csillagász a Hold keletkezésének kérdésével foglalkozik, olyan okok miatt, melyekről később még szó lesz, "nyilvánvaló kényszerből a Földhöz tér vissza s a kérdés további kibogozását átadja a földbúvárnak". A két tudomány ezen határterületéről azután sokat beszélnek és írnak mindaddig, míg egy újabb elmélet nem születik. Egy ideig ez az új elmélet is megállja helyét, szellemes védelmezői lesznek, mígnem aztán elavul s helyet ad újabb elméletnek, amely pontosabb megfigyeléseken alapszik. Néha egy ideig több elméletnek is vannak hívei egyszerre, míg csak el nem söpri őket egy rendkívüli egyéniség nagyszerű szellemi műve, amelynek megalkotóját a történelem azután lángésznek nevezi el. Akkor azután ez az új felfogás lesz az új elmélet s a régieket már csak néhány szorgalmas gyüjtő kartotékja őrzi meg. Egyes részleteik pár ember agyában esetleg még tovább élnek, olyanokéban, akik ragaszkodnak a régihez és nem szívesen veszik az újat.

Tény azonban, hogyha az ember a napokat és a csillagokat akarja közös tulajdonságaik alapján osztályozni, akkor előbb az elméleteket kell rendszereznie. Vannak monisztikus és dualisztikus elméletek, más szóval mindezen elgondolások, melyek Naprendszerünk kialakulásával és felépítésével foglalkoznak, két nagy csoportra oszthatók. KANT és LAPLACE elméletei, melyek egymástól csak kevéssé különböznek, az első, a monisztikus csoportba tartoznak. Mindkét tudós egymástól függetlenül és kissé eltérő alakban állította fel alapvető elméletét, melyet éppen ezért általánosan Kant-Laplace-féle elméletnek neveznek. Ez az elmélet a kezdet kezdetén alaktalan ősködöt tételez fel. Ebből az ősködből (I. tábla) alakult ki azután fokozatosan Naprendszerünk, amelyen belül meghatározott és általános érvényű törvények uralkodnak. Ilyen fejlődést gyakran figyelhetünk meg a természetben. A kezdet legtöbbször egyszerű, forma nélküli és szabálytalan; a végeredmény összetett és sokféle részlet bonyolult összességéből áll, amely azonban minden bonyolódottsága ellenére is egyszerű törvényekkel vagy képletekkel magyarázható meg. E tények szemléleténél az ember alig tudja magát kivonni annak a lenyügöző benyomásnak a hatása alól, hogy a természet a meglévő anyaggal takarékosan gazdálkodva, az eredetileg nyers és laza tömegből végül is harmonikus, mesteri egészet alakított ki. Ugyanez érvényes egyébként - talán még nagyobb mértékben - a szerves világra, az élők világára is.

A Kant-Laplace-féle elmélet szerint a Naprendszer kialakulása az alaktalan ősködből a következőképen ment végbe. Az ősköd sűrűsödésével kiterjedt gáztömegből álló Nap alakult ki. Ez a Nap lehülés és összehúzódás következtében gázgömbbé sűrűsödött. Az egyenlítője mentén ezután egyre kisebbedő közös központú gyűrűk váltak le, mint amilyeneket még ma is látunk a Saturnus körül. A gyűrűkben levő sűrűbb magok körül végbement sűrűsödés folytán a különálló testeknek egész sora keletkezett, egész bolygóraj, mely azután a Nap körül keringett. Létük kezdetén ezek a bolygók gáznemű állapotúak voltak, tehát belőlük is leválhattak gyűrűk, melyek összesűrűsödés folytán maguk is holdakká alakultak. Ezen elmélet szerint tehát a Föld a Nap egy gyűrűjéből alakult ki, kísérője, a Hold pedig az akkor még gáznemű Föld egy gyűrűjéből jött létre. Ily módon nyerte el helyét a Föld-Hold-rendszer a Naprendszer keretén belül, anélkül, hogy a Naprendszeren kívüli erők ebben közrejátszottak volna.

1. kép. BUFFON így képzelte el egy üstökös összeütközését a nappal.

Nagy vonásokban ez a monisták elmélete. Ezzel ellentétben a dualisták a Naprendszeren kivüli alakító erőt tételeznek fel (1. kép). Foglalkozzunk ezek között CHAMBERLIN korszerű elméletével, mely a csillagászok szerint "kiváló kiinduló pontot" jelent. CHAMBERLIN szerint Napunkhoz valamikor egy csillag olyan közel haladt, hogy a Nap egyensúlyi és nyugalmi viszonyait rendkívül nagy mértékben megzavarta. Ennek a veszélyes találkozásnak és közelségnek következtében a Napról gázrészek váltak le, melyek azután rendkívül gyorsan lehültek. A gáztömegek pirinyó bolygócskákként viselkedő nagyon parányi szilárd testecskékké sűrűsödtek, melyeket tudományos néven planetezimáloknak nevezünk. Az ily módon kialakult spirális ködben (II. és III. tábla) itt-ott sűrűbb részek létesültek, melyek mind több és több planetezimált vonzottak magukhoz, mígnem azután bolygókká alakultak, mint a minő a Föld is. A Kant-Laplace-féle elmélettel szemben itt van az egyik főkülönbség. CHAMBERLIN szerint ugyanis a Földnek már születése pillanatában is volt szilárd magva, mely később a planetezimálok folytonos hozzátapadásával egyre nagyobbodott. CHAMBERLIN egyébként a holdak keletkezését is megmagyarázza. Szerinte ezek olyan kisebb terjedelmű égitestek, melyek a nagyobb bolygók vonzáskörébe jutva, abból többé nem tudnak szabadulni.

Mindkét fönnebb vázolt elméletből most már világossá válik minden további nélkül, hogy Földünk s a Hold ugyanúgy keletkezett, mint a többi bolygó és holdjaik. Az is elképzelhető, hogy a Föld és a Hold sajátságos létük kezdetén gáznemű halmazállapotúak voltak s csak később, a lehülés következtében lettek folyóssá, míg végül is aztán szilárd burok alakult ki rajtuk. Keserűen kell csalódnia annak, aki azt hiszi, hogy a "teremtés koronájának" hazája valamilyen különleges helyzetet foglal el a világegyetem bolygói között. Néhány jóakaratú csillagász kutatása alapján azonban mégis megkímélhetjük magunkat attól a szomorú feltevéstől, hogy Földünk egészen közönséges bolygó s a Hold amolyan átlagos kísérő. Ravasz számításokkal sikerült ugyanis kimutatniok, hogy a Föld-Hold-pár mégis bizonyos egyéni sajátosságokat tüntet fel. Földanyánk és hű kísérője, a Hold között az összefüggés sokkal szorosabb volt, mint valamely átlagos bolygó és holdja között. Ugyanis e két égitest mozgása között sok a kölcsönös kapcsolat, minélfogva végül is arra a következtetésre kényszerülünk, hogy a két égitestnek kezdetben egységes egészet kellett alkotnia, s csak a földtörténet további folyamán váltak szét. Ha meggondoljuk, hogy a Föld nem sokáig lehetett gázállapotban (sőt CHAMBERLIN szerint egyáltalában nem is volt), hanem rövidesen folyékony halmazállapotot vett fel, amint azt a tudósok egybehangzóan állítják, akkor könnyen érthetővé válik számunkra, hogy a Hold leválása a Föld tömegéből nem ment végbe olyan nyomtalanul, mintha még a gáznemű halmazállapot idejében történt volna. E drámai folyamatról ugyan már többször írtak, de ennek ellenére sem olyan közismert szélesebb körökben, mint például a származástan. Elvégre a majmoknak mégis csak "több köze" van az emberhez, mint esetleges holdlakóknak.

Térjünk hát még egyszer vissza a Hold keletkezésére, ami annál inkább érdekel bennünket, mert megbarátkoztat azzal a gondolattal, hogy a Holdra való rakétautazás nem jelentene semmi egyebet, mint régi területek visszahódítását. Olyan területekét, melyeket réges régi időkben rosszindulatú erők raboltak el Földünktől. S talán az "utazás a Holdba", amely VERNE JULES óta állandóan izgatja a mérnökök képzeletét, éppen abban leli ősokát, hogy az ember lelkében mindíg ott szunnyad a regényes vágy az után, ami egyszer volt és elmult. Dehát hagyjuk most ezeket az érzelgős gondolatokat s tegyük fel inkább, hogy a Föld valaha tényleg gáznemű halmazállapotban volt. Ez a gáznemű égitest rendkívül gyorsan lehült, összehúzódott, cseppfolyóssá lett. Eljutottunk tehát addig az állapotig, míg a Föld izzón folyó gömbbé nem alakult, mely a saját tengelye körül forog s a Nap körül kering. Ezeknek a mozgásoknak időtartamát és sebességét pontosan ki tudjuk számítani. A lehülés azonban tovább folytatódik: A Föld hőmérséklete egyre süllyedt s mindinkább közeledett ahhoz a ponthoz, ahol már szilárd kőzetek képződhetnek. Új állapot kezdetét jelentette ez a Föld történetében: a folyékony Föld körül kialakul az első, még rendkívül gyenge, de mégis már szilárd kéreg! Természetesen nem szabad a vízre vagy más közismert folyadékra gondolnunk, ha a "folyékony" Földről beszélünk. Inkább valamilyen szirupszerű tömeget kell elképzelnünk, amely sokkal sűrűn-folyóbb, mint a víz s amelynek a belső surlódása is sokkal nagyobb. Hogy milyen veszélyes állapot volt ez, kitűnik akkor, ha a Földnek a Naptól való függésére gondolunk. A Föld tömegének folyékony részére a Nap éppen úgy hatott, mint ma a Hold Földünk vízburkára, amelyben az árapály jelenségét hozza létre. A Napnak ez az árapály-hatása, amely akkor még sokkal jobban érvényesült, valamint a Föld forgása saját tengelye körül, - amely a sarki lapultsághoz is vezetett - a Föld alakjának állandó ingadozását okozta, a Föld alakja "a citrom és a narancs alakja között váltakozott". E két szélsőséges alak közötti ingadozás mind erősebbé vált, míg végül is az első szilárd kéreg kialakulásával a különböző erők annyira megnövekedtek, hogy a lehetséges alakváltozás határát túllépték. Bolygónk, a kezdetleges Föld ekkor kihúzódott és körtealakot öltött, míg végre egy tekintélyes része leszakadt: így keletkezett a Hold!

Ha már most égi kísérőnk valóban az előbb említett módon keletkezett, akkor leválásának nyomait meg kell találnunk a Föld szilárd kérgében. Kell valahol Földünk testén olyan sebhelynek lennie, mely a Hold születése óta eltelt - földtani értelemben mindenesetre rövid - 1200 millió év alatt még nem hegedhetett be teljesen. És így a csillagászoknak mégis csak igazuk van: a Hold keletkezése mégis a Föld történetével áll szoros kapcsolatban és születésének felderítése a földtan körébe tartozik. A Hold keletkezésének fennebb vázolt módja meglehetősen könnyen elképzelhető és elhihető. A belőle levonható következtetésekhez azonban még sok olyan feltevés fűződik, melyek tudományunk mai állása és eszközei szerint talán még a szellem túlmerész szüleményeinek látszanak. Mindenesetre óvatosnak kell lennünk az ilyen elképzelésekkel! Másrészt azonban már többször tapasztaltuk, hogy ami nagyapáink számára még a mesék világába tartozó értelmetlenség volt, apáink előtt, néma csodálatuktól kísérve valósággá lett, s mi meg ma már magától értetődő dolgot látunk benne. Gúnyos mosolygás, csodálat és mindent megértő közöny egyébként már gyakran váltotta fel egymást ugyanazon nemzedék életén belül is. Ne nevessük ki és ne tartsuk bolondnak, aki a Földön ama helyet keresi, ahonnan a Hold levált. Ez az ember legalább megpróbálkozik ezzel a feladattal. Látszólag fantasztikus törekvése észszerű okokon alapszik, melyek közül a legfontosabbakat szeretném most röviden vázolni.

Abból, amit eddig égi kísérőnk keletkezéséről mondottunk, kiviláglik, hogy a Hold a földgolyó legkülsőbb részéből származik. Másrészt meg tudjuk, hogy a Föld sűrűsége a középpont felé növekszik, vagyis más szóval, a Föld külső kérgét felépítő kőzetek fajsúlya a legkisebb, minél közelebb kerülünk a Föld középpontjához, annál nagyobb fajsúlyú anyagokat találunk. Okfejtésünk első alátámasztását most már az a tény adja, hogy a Hold fajsúlya olyan, mint a Föld legkülső részéé. Számunkra ez már persze nem csodálatos megállapítás, hiszen jól tudjuk, hogy a Holdnak éppen a Föld legkülső részéből kellett leválnia. Még nagyobb jelentőséget nyer azonban ez a tény akkor, ha azt halljuk, hogy a Föld felületének jelentékeny részén olyan kőzetek jelennek meg, melyek fajsúlya nagyobb, tehát tulajdonképen nagyobb mélységben lenne a helyük. Ez más szóval azt jelenti, hogy a kisebb fajsúlyú köpeny tekintélyes része hiányzik a Földünk felületén. S ha valaki ezt a véletlennek akarja tulajdonítani, annak a figyelmét fel kell hívnunk arra, hogy a véletlennek itt ugyancsak különös éleselméjűséggel kellett volna dolgoznia. A földkéreg hiányzó része ugyanis megfelel a Hold térfogatának. Azokat a hatalmas krátereket pedig, amelyek a Hold felületét oly rejtélyessé teszik, BERLAGE véleménye szerint kapcsolatba hozhatjuk azokkal a hatalmas kitörésekkel, melyek akkor játszódtak le, amikor a Hold még csak alaktalan, a Földből kiszakadt tömeg volt, nem pedig olyan szép gömb, mint ma. Persze mindezen jelenségeket más módon is értelmezhetjük, más elméletekkel is magyarázhatjuk, melyek az itt vázolttól lényegesen eltérnek, de ugyanannyira elfogadható alapokon nyugszanak... Dehát könyvemben mégis csak azokat a felfogásokat szeretném ismertetni, amelyekből Földünk meghatározott egyensúlyra való törekvésével kapcsolatos, állandó nyughatatlansága a legjobban kiviláglik. Éppen ezért nem fordítjuk most már figyelmünket a Hold vagy valamilyen más égitest további fejlődésére, mert hiszen elsősorban a Földdel akarunk foglalkozni. Nyughatatlan tudásszomjunk talán még egyszer elvezet bennünket a Földről, akkor, amikor az élettel és annak a Holdon és más égitesteken lehetséges fejlődésével fogunk foglalkozni. De a Hold esetében megelégedhetünk a földi viszonyok ismeretével is, hiszen a Föld az élet szempontjából is sokkal többet árul el.

A Föld további fejlődése egészen más volt, mint a Holdé, mert a Holdnak nincs légköre, sem felhője, sem esője, sem óceánja, mely sívárságát és kopárságát enyhítené, egyhangúságát élénkítené. A Holdon nemcsak az élet hiányzik, hanem az az alakgazdaság is, mely Földünket jellemzi és annyira széppé teszi! A Holdon nem alakulhatnak ki völgyek, nem rakódhatnak le üledékek és arculatának ridegségét nem enyhítheti a letaroló erők munkája (IV. tábla). Hiányzanak azok a hosszan húzódó lánchegységek is, melyeknek a Föld érdekes, változatos és örökifjú arculatát köszönheti. Mert, amit a csillagászok a Holdon Apennineknek vagy Kaukázusnak neveznek, csak otromba, kiemelkedő tömegek, rajtuk teljesen hiányzanak a finom, szabályszerű redők, amelyek földi névrokonaikat jellemzik.

A Föld tudósa számára sem jelent tehát a Hold egyebet, mint csak oly égitestet, mely ezüstös fénnyel sugározza be a langyos éjtszakát.