III.
Megkövesült élet.

Hogy a Földről szóló tudomány az utolsó harminc vagy ötven év alatt olyan előkelő helyet vívott ki magának a tudományok között, amelynek következtében a 20. század ipara a nyersanyagok felkutatásánál napról-napra fordul tanácsért a Föld búvárához, mindez végeredményben egyetlen egy, látszólag egészen jelentéktelen tényre vezethető vissza. Földtani tudásunk hatalmas fejlődése alapjában véve teljesen a megkövesedett tengeri kagyló beszédes leletén nyugszik, melyet valahol a hegyek magas csúcsán találunk vagy pedig a közönséges homokba vagy mészkőbe beágyazva. Az viszont igaz, hogy évszázadokig tartott, míg végül ennek a leletnek a beszédét az ember megértette. Elkeseredett viták folytak a leletek körül, de végül is e hosszú vitákból született meg a mai földtan.

A kövületek sokszor sajátságos formái, szabályos díszítései az ember figyelmét minden korban megragadták és ráirányították a növényeknek vagy állatoknak megkövült maradványaira (VI, VII, VIII. tábla). Már a kőkor kezdetleges embere is valami különöset látott ezekben a maradványokban és gyakran viselte azokat dísz vagy amulett gyanánt. Így tehát a Föld tudományának egy gőgös kutatója joggal állapíthatta meg, hogy az első kőzetgyüjtemények alapjait már 30.000 esztendővel ezelőtt megvetették.

És mégis nagyon sokáig tartott, amíg az ember a kövületek valódi jelentőségét felismerte s míg a fossziliák, vagyis kövületek, mint a földtan fontos okmányai vagy vezérfonalai, jelentős szerepüket megkezdhették.

A természet ölén élő ember számára, aki az istenekkel, az idő viszontagságaival és a szelekkel naponta küzdelmes harcot vívott és minden szokatlan jelenséget a jó vagy rossz szellemekkel hozott kapcsolatba, ezeknek a különös köveknek természetfölötti jelentőségük volt. Kihalt állatok csontmaradványait, melyek a Himalája hegyomlásai alkalmával kerültek napfényre, a bennszülöttek tisztelték és imádták. Azt tartották, hogy ezek a csontok a felhőkből estek alá s olyan éber szellemektől származnak, amelyek a földön akartak vándorolni. A keletindiai szigetvilágban még ma is gyüjtik és kifőzik a megkövesült csontokat, mert gyógyító erőt tulajdonítanak nekik.

A középkori néphit kevésbbé tisztelte a kövületeket. Számára a kövületek nem jelentettek egyebet, mint a természet szeszélyes játékát, amiben annak bizonyítékát látták, hogy a természet a legkisebb kőben is meg tudja mutatni korlátlan hatalmát. Csak akkor indult meg hosszadalmas vita a kövületek jelentősége körül, midőn felismerték a kövületek természetes eredetét.

Habár az állati testrészekkel való hasonlóság nagyon feltűnő volt, az ember mégsem mert a kövület és az élőlények közötti összefüggésre gondolni. Legtöbbnyire csak kisebb, gyakran rossz magatartású töredékkel volt dolga, melyek nem sokat árultak el, vagy pedig a kagylóhalnak vagy más különös lénynek a maradványait találta meg. De már akkor megindult a vita afölött, hogy vajjon a kövületek csak a természet szeszélye folytán jöttek-e létre, például földrengések vagy más hatalmas természeti jelenségek alkalmával, vagy pedig növényeknek és állatoknak valóban megkövesedett maradványai-e. Az utóbbi nézet különösen STENO-nak, a földtan prófétájának (1669) személyében lelt alapos és erős védelmezőre. STENO egy alkalommal egy cápaállcsontot és különösen annak fogait tanulmányozta. Véleménye szerint ezek a fogak a természetben található legélesebb vágóeszközök. Midőn később egyszer cápafogakat mutattak neki, amelyeket a tengertől távol, szilárd kőzetből tucatjával lehetett kiszedni, pillanatig sem habozott annak kijelentésével, hogy ezek az éles, háromszögalakú, gonosz tárgyak hajszálra hasonlítanak az általa megvizsgált cápaállkapocs fogaihoz. STENO vélekedése szerint mégsem gondolhatjuk, hogy a természet emberi kezet alkotott volna a hozzá tartozó ember nélkül. S valószínűleg cápafogat sem a hozzátartozó cápa nélkül.

A per úgy dőlt el, hogy a kövületekben most már hajdan élt lények megkövesedett maradványait látták. A győztes felfogás hívei azonban csakhamar túllőttek a célon és a legegyszerűbb külsejű kövületek alapján a legelképesztőbb rekonstrukciókat, kiegészítéseket alkották. Egy emberi combcsontról, mely valamelyik temető felásatásánál került elő, azt állították, hogy elefánt csontja. Az ember teljes joggal kérdezette, hogy mért éppen ott építették az első keresztények templomaikat, ahol a régi pogányok elefántjaikat temették el?

Nagy fontossága volt azonban annak a megfigyelésnek is, hogy a kövületek többnyire a jól rétegzett, vízszintesen települő kőzetekben fordulnak elő. Ez a tény STENO-t nemcsak arra a meggyőződésre vezette, hogy az ilyen kőzeteknek a vízben kellett keletkezniük, hanem annak a felismerésére is, hogy minden egyes rétegnek már le kellett volt ülepednie, mielőtt a felette levő kialakulhatott volna. Ez az egyszerű megfontolás mintegy másfél évszázad múlva valóban a földtan legfontosabb alaptételeinek egyike lett, amely nélkül a Föld tudományos vizsgálata elképzelhetetlen és a földtani munka lehetetlen volna.

De, miként ezt már többször említettük, minden eredmény újabb kérdéseket is vet a felszínre. A kövület és az üledékes vagy szediment kőzetek településének felfedezése a tudományt egy teljes évszázadon át azon súlyos kérdés elé állította, hogy hogyan került olyan magasan a tenger színe fölé az a réteges kőzet, amely a benne található kövületek alapján tulajdonképen a víz alá való. Más szóval, a cápafog a cápa állkapcsába tartozik, a cápa pedig a tengerbe való és nem sziklába, fenn a magas hegyekben.

Háromféle válasz is volt ezekre a kérdésekre. Az elsőt a pesszimisták adták, akiknek semmi bizalma sem volt ehhez a még gyermekcipőben járó földtanhoz; szerintük az olyan tudomány, amely ilyen képtelenségeket állít, sosem lehet valamivé. A másik az eretnekektől származott, akiknek a szemében az egész rejtély nagyon egyszerűnek látszott. Szerintük a vízszintes települési rétegek a víz színe alatt jöttek létre, s később hatalmas földmozgások emelték őket a tenger színe fölé. Ez már olyan válasz, amelytől a mai földtan alig tér el.

A harmadik válasz a biblia felelete volt.

Az özönvíznek biblikus elképzelése látszólag valóban nagyon természetes magyarázatot adott nem csak arra a kérdésre, hogyan lehetséges, hogy a Földön annyi kihalt állatfajjal találkozunk a kőzetekbe zárva, hanem a réteges kőzeteknek létezésére is, melyek STENO szerint a vízben ülepedtek le. A biblia kifejezetten azt tanítja, hogy az özönvíz a legmagasabb hegycsúcsokat is elborította és valamennyi állat elpusztult, kivéve azt a néhány párat, mely NOÉ bárkájában lelt menedéket.

Az özönvíznek ez az elképzelése még akkor is sok védelmezőre akadt volna az első geológusok között, ha nem is támogatta volna a biblia teljes tekintélye. Akkoriban a vízözön világos elméletnek látszott, melynek segítségével minden nagyobb kéregelmozdulás nélkül - amely akkoriban még egészen valószínűtlenül hangzott volna - érthetővé lett a titokzatos kövület megjelenése. A biblia megtámadhatatlansága arra vezetett, hogy nem látták be egy özönvíz, gyakorlatilag tekintve, teljes lehetetlenségét és sok megmagyarázatlanul maradt jelenségről megfeledkeztek s végül is minden tudományos aggály elől mereven elzárkóztak.

A kövületben nem láttak mást, mint a biblia egyik bizonyítékát s nem, mint eddig, az özönvíz történetében kísérletet a kövület értelmezésére. És éppen itt volt a tévedés. Mert a Föld kutatói körében is egyre erősbödött az a meggondolás, hogyha a biblia nem tanított volna meg bennünket a világot elpusztító özönvíz ismeretére, akkor megtámadhatatlan bizonyítékok alapján a geológusnak kellett volna felállítania az özönvíz elméletét. Valamennyi kövületet, amennyiben nem a természet játékát látták bennük, a bibliai katasztrófa nyomorúságos maradványának tekintették. Egy szalamandra csontváza (IX. tábla) azt a megindító elképzelést keltette fel, hogy egy Szodomából és Gomorrhából származó bűnös ember siralmas maradványa.

Lassanként azonban megérlelődött az a belátás, hogy az egymás fölött fekvő rétegek közti nagy különbség sehogyan sem egyeztethető össze egyetlen egy negyven napon és negyven éjszakán keresztül tartott özönvízzel. S csodálkozva állapították meg, hogy egy fontos tényt teljes száz esztendőn keresztül figyelmen kívül hagytak. Ugyanis minden egyes rétegnek előbb kellett leülepednie, mint a rája települőnek, tehát különböző korúaknak kell lenniük. Ahol a rétegek vastagsága nagy méreteket mutat - gondoljunk csak a Colorado Nagy Szurdokára (Grand Canyon) (XXI. tábla) - ott nyilvánvalóan tekintélyes időnek kellett elmúlnia a legalsó és legfelső réteg leülepedése között. Feltűnt azután még az is, hogy a rétegek gyakran meggyűrve vagy meredeken álló helyzetben jelennek meg és fölfelé gyakran igen éles határral, megint vízszintes helyzetű rétegek zárják be sorozatukat.

Mindezeket eleinte azzal igyekeztek megmagyarázni, hogy a Föld történetében nem egy, hanem több özönvíz pusztított. Ezeknek a katasztrófáknak a számát egyre gyarapították, míg végül a negyvenötödik özönvíz esetében be kellett látniuk, hogy még a negyvenhatodikkal sem tudnának kielégítő eredményre jutni. S a hosszú vita végén még mindíg teljes rejtelmességében állt ott a kövület, a kihalt lények megkövült maradványa.

Valójában ennek a rejtélynek megoldásával kezdődik az újabb földtan. A Föld történetét nagyon érdekes könyvben találjuk megírva: a réteges vagyis üledékes kőzetekben, az úgynevezett szedimentekben. A hasonlat a könyv és az üledékes kőzetek között nagyon találó. Mert a történeti földtan, vagyis a Föld történetével foglalkozó tudomány tulajdonképen nem más, mint ezeknek a kőzeteknek a története az első óceán keletkezésétől kezdve napjainkig, tehát a különböző rétegeknek a törvényszerű sorrendje valóban egy könyv teleírt lapjához hasonlít. Az üledékes kőzeteknek ez a könyve ma már meglehetősen rendezetten hat. A tudományos vízözönelmélet derengésének idején azonban még olvashatatlan volt. Minden reménytelen összevisszaságban hevert, a szöveg megfejthetetlen jelek zűrzavaros kavarodása volt, a titokzatos lapok számozatlanul, szanaszét hevertek. Amiként a napoleoni idők tudósai az egyiptomi papiruszok hieroglifáit nagy fáradsággal fejtették meg, úgy kellett a XVIII. század geológusának az üledékes kőzetek titokzatos nyelvének kulcsát megkeresnie.

A Föld valamely helyén szabályszerűen egymásrakövetkező, zavartalanul és vízszintesen települő rétegeket találtak, melyeknek a Steno-féle alaptörvény értelmében alúlról fölfelé egyre fiatalabbnak kellett lenniök. Más helyeken ugyancsak megtalálták ezeket a kőzeteket, még pedig néha úgy, hogy egyszer fölfelé, máskor meg lefelé fiatalabb, illetőleg idősebb rétegek egész sorozatában folytatódtak.

Ha például csatornát ástak, ráakadtak egy M rétegre, közvetlen összefüggésben a fölötte települő fiatalabb N réteggel. Ha azután valahol mélyebbre ástak, előbukkant az M alatti, idősebb L réteg is, ellenben valamely dombhát átvágásában rátaláltak az N fölé települt még két vékonyabb O és P rétegre. Ha tehát az első szelvényben még csak két rétegünk volt, a domb szelvényében a rétegek száma már ötre növekedett és pedig L-től P-ig egyre fiatalabb rétegek következtek egymásra.

A különböző rétegsorokat ekkor gondosan és pontosan egymáshoz illesztették. Az egymásután következő üledékeknek sora egyre nőtt és az összekúszált lapú könyvben egyre több és több oldal sorakozott elfogadható rendben egymás után. Lassacskán világossá lett, hogy a Föld valamennyi réteges kőzete, palái, homokkövei, mészkövei határozott rendszerben foglalnak helyet. Ennek a rendszernek egyes részeit szűkebb területeken itt-ott már megállapíthatták. Hiányzott azonban még az összefüggés. Még sok hézag volt a gyanítható rétegsorozatban, amely még távolról sem volt áttekinthető. De különböző kellemetlen zavarok is felléptek. Olyan szelvényekben például, amelyekben jó feltárásban jelentek meg a rétegek, s ahol már előre örülni lehetett annak, hogy szép és megszakítás nélküli teljes szelvények lesznek megismerhetők, sokszor megtörtént, hogy a P réteg például közvetlenül rátelepült az L rétegre a közben levő másik három réteg minden nyoma nélkül.

Olyan ismertető jelet kellett tehát találni, melynek alapján az összehasonlítást az egyes képződmények között nagyobb távolságokon át is keresztül lehetett vinni, mint amilyen egy rövid csatorna volt. Ahhoz, hogy valamely földtanilag ismeretlen terület - már pedig akkoriban a legtöbb vidék ilyen volt - mészkövének helyét a rendszerben kijelölhessük, szükség volt arra, hogy más vidékeknek hasonló kőzetével összehasonlítsuk, olyanokkal, amelyeknek helyét a rendszerben már tisztázták. Egy szóval annyira pontosan kellett megismerni egy kőzetet, hogy a Föld más helyén biztosan felismerhető legyen. Eleinte azokra a bélyegekre gondoltak, melyekkel a rétegek feltűnnek s egymástól elütnek. Így aztán a vastagság, szín, összetétel, keménység és egyéb tulajdonságok mind kedvelt ismertetőjelek lettek ahhoz, hogy segítségükkel valamely réteget nagyobb távolságra követni lehessen. Mindezek a bélyegek azonban elégteleneknek bizonyultak, mivel a legtöbb rétegnek megvolt az a kellemetlen tulajdonsága, hogy többé-kevésbbé hirtelen olyan kőzetbe ment át, amely nagyon eltérő jellegeket tüntet fel, vagy pedig hirtelen teljesen megszűnt és váratlanul olyan képződménybe ment át, melynek már semmi köze sincs a vízszintes rétegzettséghez.

Mindezek a kutatások, amelyeknek sok kutató szentelte egész életét, nagy mértékben előmozdították, hogy az üledékek könyve olvashatóbbá váljék. Nem juttatták a tudósokat azonban annyira, hogy megtalálták volna azt a kulcsot, amely valamennyi nehézség megoldását lehetővé tette volna s amelynek alapján a rendezetlen lapokat végre is egységes egésszé köthették volna össze. Az a jelentéktelen kis oldalszám, amely egyik lapot a másikkal összeköti, s amely nélkül egy könyvet sem üthetünk fel teljes biztonsággal, még mindíg sűrű homályba volt burkolva.

A XVIII. század vége körül Angliában tört ki az - a földtan számára fölötte kedvező - "őrület", hogy a leghihetetlenebb csatornákat ássák meg, melyek lassanként kegyetlenül a napvilágra hozták a mélyebb talaj szerkezeti sajátságait is. A csodálkozó munkások lába nyomában állandóan ott járt egy csodabogár, aki az újonnan lefejtett meredek falakat lankadatlan kíváncsisággal tanulmányozta, csak azért, hogy maszatos kezeivel időről-időre titokzatos zsákmányt süllyesszen zsebébe. SMITH WILLIAM volt ez a fáradhatatlan gyüjtő, a legnagyobb titok hordozója. Ez a titok nemcsak a földtan teljes gondolkozásmódját változtatta meg, hanem sok más tudományt is új, soha nem sejtett, soha nem járt ösvényre vezetett. Ama kevesek közé tartozott, akiknek megadatott, hogy tudjanak valamit minden más földi halandó és sok ezer más kutató előtt. Ő volt az első, aki lelki szemei előtt elvonulni látta az egész életet, mely ezerféle formában állandóan változott és gyarapodott. Természetéből folyó bátortalanságánál fogva azonban hallgatott, annál is inkább, mert tudta, hogy felfedezése sokkal nagyobb és csodálatosabb, semhogy általános elismerésre és megbecsülésre találjon. Abban a meggyőződésben, "hogy módszere a gyakorlati bölcseletnek olyan rendszerévé lehet, mely a Föld egész felületét összefoglalhatja", kortársainak gúnyolódását és hitetlenségét azzal akarta lefegyverezni, hogy minél több megdönthetetlen bizonyítékot gyüjtsön össze.

Fáradhatatlan barangolásai végül is teljes bizonyosságot szolgáltattak. Az a mód, ahogyan ekkor felfedezését megfogalmazta, éppen olyan szerény volt, mint egész egyénisége: "A kövületeket már régen tanulmányozták, mint furcsa jelenségeket, nagy fáradsággal összegyüjtötték és megőrizték, hogy azután, mint csodát mutogathassák, de senki sem akarta meglátni azt a bámulatos rendszert és szabályszerűséget, mellyel a természet a kövületeket rendezte, s amelynek alapján minden egyes kövület-csoport bizonyos réteget határoz meg." Ez tehát más szóval annyit jelent, hogy a különböző rétegekben különböző kövületek találhatók, vagyis minden réteget meghatároz kövülettartalma, a benne előforduló vezérkövületek.

Ennek a törvénynek messzehordó jelentőségét történelmi példa mutatja. Egy angol geológust, aki Észak-Amerikában a Niagara-vízesések környékén utazott, meglepte az a körülmény, hogy ott olyan mészkő fordul elő, mely emlékeztetett egy hazájában előforduló mészkőre. A távolság nagysága nem engedte meg azt a következtetést, hogy talán ugyanazon mészkővel van dolga. Így aztán egyszerűen csak leszögezte a meglepő hasonlóságot hazája és az idegen föld kőzete között; s tovább folytatta útját. Más geológus azután ugyancsak bejárta ezt a területet. Őt már erősen befolyásolták honfitársának, SMITH-nek az eszméi, s így különös figyelemmel vizsgálgatta azokat a hatalmas vastagságú mészrétegeket, melyekben ugyanazokat a kagylókat és korállokat találta meg, melyeket már ismert Angliából. Ennélfogva ez mégis csak ugyanaz a mészkő volt, mint az angliai, azzal egy időben s hasonló körülmények között ülepedett le.

A kövület áthidalta a nagy távolságokat. És az üledékes kőzetek nagy könyvében most már minden oldalon ott állott a helyes lapszám.

Az új felfedezés nagyon meglepte a Föld kutatóit, de örömük első fellángolásában csak arra törekedtek, hogy a különböző kőzetrétegeket minél jobban összehasonlítsák, nem szakítottak azonban maguknak időt arra, hogy Smith-féle törvény messzebbre kiható következményeivel is foglalkozzanak.

Az egymásután következő üledékes rétegeket különböző csoportokba foglalták össze, melyeket idővel mind részletesebben osztályoztak, amint a különböző rétegek ismerete előrehaladt és elhatárolásuk tökéletesebb lett. Ilyen módon a Föld történetét az élet első megjelenésétől kezdve napjainkig három időcsoportba (korokba) osztották be: paleozoikum (ókor), mezozoikum (középkor) és neozoikum vagy kainozikum (újkor). Ez a beosztás erősen emlékeztet az emberiség történelmének hármas tagolására, amelyet szintén ókorra, középkorra és újkorra osztanak. Ezen időcsoportok mindegyikét tovább alcsoportokra (korszakokra) osztották. Sajnos, az egyes korszakok jelölésére használt neveket nem választották meg rendszeresen. A nevek ugyanis részben az illető korszak uralkodó kőzeteire vonatkoznak, mint pl. kréta, kőszén, részben pedig arra a vidékre, ahonnan az illető korszakot először írták le, mint pl. perm (az oroszországi Perm kormányzóság nyomán), vagy devon (az angliai Devonshire grófság neve nyomán). A földtani időbeosztást legegyszerűbb formájában a következőképen adhatjuk meg:

III. Neozoikum v. Kainozoikum	2. Negyedkor (Quartér)
A Föld újkora	1. Harmadkor (Terciér)
II. Mezozoikum	3. Kréta
A Föld középkora	2. Júra
	1. Triász
I. Paleozoikum	5. Perm
A Föld ókora.	4. Karbon (Kőszén)
	3. Devon
	2. Szilúr
	1. Kambrium

Meg kell továbbá gondolnunk, hogy ez az átnézetes beosztás korántsem felel meg az egyes időszakok valóságos tartamának. Csak viszonylagos korszámítást tesz lehetővé, például csak azt állapítja meg, hogy a devon idősebb, mint a karbon, de fiatalabb, mint a szilúr. Általánosságban annyit mond, hogy alulról fölfelé haladva mindíg fiatalabb rétegekkel van dolgunk. Meg kell azután még azt is gondolnunk, hogy ez az egész beosztás tulajdonképen a hajdani élőlények megkövült maradványain alapul, tehát voltaképen csak azt az aránylag rövid időt foglalja magában, amióta az élet a Földön megjelent.

Az ókor legidősebb képződményei, vagyis a kambrium rétegei alatt még idősebb kőzetek fordulnak elő, amelyeket a Föld búvárai két csoportba osztottak be. Ezek közül a fiatalabbat eozoikumnak, az állati élet hajnalkorának nevezték el, mert képződményeiben kétes kövületeket találtak, melyek egykori élő szervezetek maradványaira engedtek következtetni. Proterozoikumnak, algonkiumnak vagy prekambriumnak is nevezik. Az újabb kutatások az állati maradványoknak már egész sorát tárták fel ebből az időből. Ezek a maradványok már aránylag magasabb szervezettségű élőlényekre utalnak. A hajnalkori képződmények alatt következő rétegösszletet régebben azoikumnak, azaz állat nélküli kornak nevezték el, mert benne sosem akadtak élő szervezetek nyomaira s így úgy vélték, hogy abban az időben még semmiféle szerves élet nem volt a Földön. Újabban már inkább az archaikum elnevezést használjuk erre az időre, ami őskort jelent. Észak-Amerikában ugyanis találtak már olyan archaikus kőzeteket, amelyekben szervezetek maradványait vélték felismerni. Bár ily maradványok ebből a korból még bizonytalanok, kétségtelenül megállapítható bizonyos jelek alapján, hogy ebben az időben már kialakult a Föld vízburka, eső volt és árapály.

Az óceánok kialakulása óta a Föld történetét, már amennyiben az élet fejlődésére vonatkozik, három nagy szakaszra oszthatjuk. Ezek közül a legrégibben, az azoikumban, a régi felfogás szerint az életnek még semmiféle nyomát nem lehet felfedezni. Az élet megjelenését megelőző kor rengeteg hosszú ideig tartott, legalább is olyan sokáig, mint az utána következő időszakok együttesen. Ez rendkívül nagy jelentőségű tény. Maga a számítás ez időszak képződményeinek rétegvastagságán alapszik. A második időszakban már régebben is feltételezték az életet, bár ennek kétséges nyomait akkoriban még nem is találták meg. És azután következik a harmadik időszak, a legfiatalabb, mely a földtörténelmi értelemben vett ókor kezdetétől napjainkig tart. Ezen időszak alatt fejlődött az egész növény- és állatország lassacskán mai magas fokáig.

Minthogy az első két nagy időszakot még meglehetősen kevéssé ismerjük, a "sziklák történelmének" csak azzal a részével foglalkozunk, mely az élet terjedésének és fejlődésének tanúi alapján számunkra hozzáférhető. SMITH idejében, amiként a fentebb közölt vázlat is mutatja, a Föld történetének ezt a fiatalabb fejezetét a kövületleletek alapján három nagy csoportba osztották, amelyeket a bennük talált megkövesült növényi vagy állati maradványok szerint megint tovább osztályoztak.

Az új földtani korbeosztás rendszere külsőben alig különbözik SMITH kortársainak beosztásától. És mégis a kettő között ott van egy egész eszmevilág elmúlása! A XVIII. század végén a kövület nem volt egyéb, mint jól használható ismertetőjel, összehasonlító bélyeg a rendszerbe osztandó kőzetrétegek számára. Magának a kövületek közti különbségnek még vajmi kevés figyelmet szenteltek. A "sziklák történelme" - habár az egyes rétegszakaszok elválasztása helyes volt - nagyon hasonlított a semmitmondó évszámok halmazához vagy olyan történetkönyvhöz, melyben egyszerűen csak a csaták s a rákövetkező békekötések olvashatók, az okok és hajtóerők ismertetése nélkül.

11. kép. Trilobita, az ó-korra jellemző háromkaréjú rák.

Csak a XIX. század kezdetével vonult be a földtanba a fejlődés, az evolúció forradalmi gondolata, mely az élettelen halmazból csodálatos történésnek, az élet történetének lélekzetet elállító híradásait keltette életre. A földtan nagy érdeme éppen abban van, hogy az általános fejlődés megismerésének útját egyengette. Szilárd alapot teremtett sok, az élettel foglalkozó tudomány számára. Mert az evolúció, transzformáció, mutáció, vagy akárhogy is nevezzük a különböző fejlődési elméleteket, végeredményben valamennyi a "fosszilis életformák merev rendszeréből" nőtt ki.

12. kép. Ammoniteszek.

Már korán észrevették, hogy valamely földtörténeti korszak végén egész növény- és állatcsoportok eltűnnek, ellenben mások lépnek föl az új korszakok kezdetén. A háromkaréjú rákok, a trilobiták (11. kép) az ókor végén kihalnak. A spirálisan becsavarodott ammoniteszek (12. 13. és 14. kép) és az egyenes, hosszú, szivaralakú belemniteszek (15. és 16. kép), a szarvalakú, durvahéjú rudisták (17. kép), valamint a nagy óriásgyíkok a középkorban jelennek meg, s e kor végén ki is pusztulnak. Az újkorral megkezdődik az emlősök hatalmas iramú fejlődése. Ma már tudjuk, hogy ezek a jelenségek legtöbbnyire összefüggnek a szárazulatok és tengerek eloszlásának változásával is. Akkoriban azonban ezek a változások, melyek egyébként a növényvilágra is kiterjedtek, a legnagyobb mértékben lekötötték a tudományos világ érdeklődését. S habár még máig is sok rejtély maradt megfejtetlenűl, mégsem nyomhatjuk el mosolyunkat, ha azt olvassuk, hogyan értelmezték száz évvel ezelőtt ezeket a megfigyeléseket. Még az előző század közepe tájáig is azt gondolták, hogy az életet időről-időre hatalmas katasztrófák pusztították el, amelyek után megint új teremtés következett. A pusztulásnak és teremtésnek ez a folytonos váltakozása azonban végül is olyan sokszor ismétlődött már, hogy még a legjobb hiszeműek is lassanként idegenkedni kezdtek. Mikor végül már a huszonkilencedik teremtés javasolásánál tartottak, maga a katasztrófa-elmélet is kimúlt.

13. Krétakori óriási ammonitesz.

Minthogy a huszonnyolcadik és egyúttal utolsó katasztrófa véletlenül a Noé-féle özönvízzel esett egybe, az ember nem igen tud attól az érzéstől szabadulni, hogy az egész elméletet - ha talán öntudatlanul is - a biblia befolyásolta. De a babiloniak, kaldeusok, héberek, görögök és egyiptomiak hagyományaiban is szerepet játszottak özönvizek és világkatasztrófák. Ebből arra következtettek, hogy ezeknek a sorsdöntő eseményeknek elgondolása az ember "belső" sugallatában gyökerezik, amely minden embernek lelkébe, még a legkezdetlegesebbébe is, kezdettől fogva be van oltva. E belső megismerésnek a legkülönbözőbb népeknél való megegyezésében bizonyítékot láttak a bibliai elképzelés helyessége mellett.

14. kép. Rekonstruált liaszkori ammonitesz. (Fraas nyomán.)

A valóságban ezek a katasztrófák és vízözön-mondák hirtelen fellépett természeti események élénk emlékéből alakultak ki, amelyek a költői hagyományban óriásivá, az egész Földet átfogókká nőttek meg. Mert hiszen e természeti események a kicsiny ember szemében oly óriási nagyoknak tűntek fel, hogy felfogásuk szerint legalább is az egész földgolyóra kihatással kellett lenniök, amelyre magyarázatot csak valamely természetfölötti erőben, legtöbbször az istenség büntető haragjában találtak. NOÉ bizonyára átélt egyszer egy óriási, mindent elsöprő szökőárat, amilyen nemrégen Japán partjait pusztította el.

15. kép. Belemnitesz megkövesült maradványa.

16. kép. Belemnitesz rekonstruált képe.

Nagyon tanulságosak ebből a szempontból azon népek rituális szokásai, melyeknek nincsenek írott hagyományaik. Példa erre a következő eset: Mikor 1766-ban hatalmas földrengés pusztította el a venezuelai Cumana legnagyobb részét s utána óriási esőzések következtek, az indiánok rendkívül termékeny időszakban reménykedtek. Régi vallásos szokásaikat követve, nagy ünnepségekkel adtak örömüknek kifejezést afölött, hogy a régi, rossz Föld elenyészett s közeledik a megújhodás órája.

17. kép. Vastaghéjú kagyló, rudista, a krétakorszakból.

Talán megtaláljuk az ilyen szokásokban és hagyományokban a szoros összefüggést ama bibliai és nem bibliai elképzelések közt, melyek a Föld eljövendő pusztulására és feltámadására vonatkoznak.

A tapasztalat lassanként megtanította az embert arra, hogyan lehet a kőzetek korát a bennük előforduló kövületek alapján meghatározni. A földtörténelemnek ez a lépésről-lépésre való fáradságos felépítése ahhoz vezetett, hogy a kövületben hovatovább a kipusztult élet nyomát látták, más szóval magának az élet történetének fontos okmányát.

Ma már közismert dolog, hogy a földi élet az idők folyamán nagyon kezdetleges állapotból fejlődött mai alakgazdagságáig és változatosságáig. Ezáltal minden egyes földtörténeti kort az élet bizonyos meghatározott fejlettségű szervezetei jellemeztek. A legrégibb rétegekben, melyekből élő szervezetek nyomai már ismeretesek, kisebb gerinctelen állatok maradványai jelennek meg. Az ókor folyamán már az alacsonyrendű gerincesek is fellépnek, a középkorban a hüllők, az újkorban pedig rendkívüli mértékben virágzik fel az emlősök osztálya. Végül a negyedkor az első tanúja a szerves világ csodálatos jelenségének: az ember megjelenésének.

Jól tudom, hogy ez a felsorolás csak nagyon hiányos vázlata az élet nagy fejlődési vonalának. Sok szeme hiányzik még azoknak a hosszú láncoknak, melyek minden életformát egy közös eredethez akarnak hozzákapcsolni. Mert csak nagyon kevés kihalt állat maradványa őriztetett meg számunkra. A kövületek csak nagyon kis töredékét képviselik annak a sok növénynek és állatnak, mely a földtörténet hosszú idején keresztül a Földet benépesítette. S ez egyáltalában nem csodálatos, ha meggondoljuk, milyen sok kedvező körülménynek kellett közrejátszania abban, hogy valamely növény vagy állat testének egyes részei megkövülhessenek s így megmaradhassanak.

Régebben, amidőn még azt vélték, hogy az élet fokozatos fejlődése a vallási tanokkal nem egyeztethető össze, nagy hírnévre tettek szert ezek a hiányzó láncszemek, a missing links. Még az akkori idők karikatúráiban is megtaláljuk ennek a nyomát. Ma már nem sok maradt meg e hiányzó láncszemekre vonatkozó gúnyolódásokból. De bármennyire is tökéletlen az élet krónikája, mégis ez hozta meg korunk élettudományának nagy eredményét: az általános szerves fejlődés felismerését. Jól tudom, hogy ez a fogalom sok fejtörést okozott, s ma már lényegesen mást jelent, mint néhány évvel ezelőtt. Itt is fenyegetett egyszer egy Eppur si muove. Elméleti s gyakorlati vizsgálatok a fejlődéselmélet tanításait a salaktól megtisztították, eredetileg nagyon tágkörű érvényességét élesebben körülhatárolták és több új fogalmazásra vezettek.

Mindez azonban nem változtat azon a tényen, hogy az életben állandó mozgás van, az új viszonyokhoz való állandó alkalmazkodás, anélkül, hogy visszafelé való haladás valamelyest is észrevehető lenne. Ez a mozgás állandó előrehaladás, ha talán nem is olyan egyenletes ütemben, mint eleinte gondolták. Nyugalmi időszakokra a gyors fejlődés korszakai következnek. Így például a középkor a fejlődésben nyugalmi időszaknak tűnik. Ennek az időszaknak a végén azonban az életnek heves és hatalmas arányú változása következik be a Földön.

Az élet eredetéről mitsem tudunk. Csak annyit sejtünk, hogy az élet a Földön keletkezett. Ez minden! Hogy hogyan és miért, fölösleges kérdések, mert úgysem tudjuk, Nem hiszem, hogy az élet hirtelen kelt volna életre s kétlem, hogy valamely merész kémikus retortájában valaha is élet keletkezzék. Az a feltevés, hogy az élet a parton vagy az édesvízben, vagy pedig a forróvízben keletkezett, egyaránt alaptalan, az a megállapítás pedig, hogy "az apály idején szárazra került iszap rezgése által keletkezett", teljes esztelenség.

Az élet története tehát az élet első ismeretlen kezdetének megdöbbentően nagy kérdésével kezdődik. Nincs egyetlen egy olyan megfogható tény sem, amely ennek a rejtvénynek megfejtésében segítségünkre lenne, nem ismerünk semmi olyan eredményt, amelyre a tudományos kutatás támaszkodhatnék. Itt csak a hitben való megnyugvás segít.

Az első életnyom, melyet a Föld búvárai egy az Ontario-tó partjáról származó, egyesek által az archaikumba, mások által az eozoikumba sorozott mészkőben találtak meg, már magasabb szervezettségű lénytől származott. Ez a rejtélyes, kicsiny szivacs, melyet a tudományos irodalomba Atikokania lawsoni néven vezettek be, az ősformának tekinthető, de lehetséges, hogy talán nem is az. Ennek a különös és egyedülálló szivacsnak a fellépése után a maradványok lassacskán megsokasodnak. Egyre jobban megvilágosodik előttünk az élet történetén keresztül vezető út, amelyen az élet évszázadról évszázadra vándorolt, megfoghatatlan hosszúságú időkön keresztül. Nem célom itt az élet fejlődését nyomról-nyomra követni. Sőt az élet áttekinthető családfáját sem akarom itt egy - ki tudja hányadik - kísérlettel felállítani. Ehhez most sem időnk, sem helyünk nincs. A legtöbb családfa különben is még túlsok veszélyes elágazást mutat, amelyek csak az élénk képzeletből fakadtak s amelyekkel némelyek a hirhedt hiányzó láncszemeket akartak áthidalni. Bizony még maga a természet is, bár mindenben törvényszerűnek mutatkozik, megenged magának néha szeszélyes kilengéseket, mintha ezzel is csak még jobban hangsúlyozni akarná óriási lehetőségeit. Ezek azonban néha legtökéletesebb elgondolásainkat is azzal fenyegetik, hogy tévutakra viszik.

Vannak különös, állandó életformák, melyek régi időkből származó tulajdonságaikat különböző földtani időszakokon át megőrzik, s így minden időből változatlan s látszólag változhatatlan alakban kerülnek elő. Mellettük azonban az élet történetében néha olyan explozív állatcsoportok is fellépnek, melyek rendkívül hirtelen fejlődnek ki s aránylag nagyon rövid idő multán ismét eltűnnek, mintha a hirtelen, erőszakos fejlődésben egész erejüket felemésztették volna. Az első csoportnak egyik klasszikus képviselője a pörgekarúak (Brachiopoda) közé tartozó Lingula (18. kép), mely a kambrium óta mindmáig egyforma maradt. A második csoport képviselőiül, kettős szempontból nézve is, a júra- és kréta-időszak óriási ősgyíkjai tekintendők (X. tábla), mert gigantikus méretük épp olyan érdekes, mint rövid lételük. A Diplodocus hossza kicsiny fejétől hosszú, izmos farkának végéig számítva 26 méter volt, s elefántszerűen idomtalan teste mintegy 20.000 kilogrammot nyomott. Kortársa, a Brontosaurus mintegy 30 tonnát nyomott s mintegy 20 méter hosszú volt. Mindkét állat növényekkel táplálkozott.

18. kép. Lingula beani, jurakorszaki pörgekaru. (⁴/₃ nagyság.)

Hogy egyes állatcsoportok miért pusztulnak ki olyan hirtelen, éppen annyira megoldatlan kérdés, mint fellépésüknek a ténye. Az ily csoportok kipusztulásuk előtt legtöbbnyire még igen nagyszámú formát hoznak létre, melyek különböző irányokba fejlődnek, végül azután a kihaló csoport utolsó képviselői elfajúlnak, elsatnyúlnak. Az ammoniteszek spirálisan csavarodott házai a triász-korszakban hallatlan formagazdagságban fordulnak elő. Később szabálytalanságok jelentkeznek rajtuk s csak nehezen érik meg a júra-korszakot. Itt azonban megint változatos fejlődésnek indulnak, míg végül a krétában rendellenes, kicsavarodott formákká satnyulnak. Ez jelenti végüket. A fiatalabb korszakokban már teljesen ismeretlenek.

Az állatvilág valamennyi törzsében találunk olyan családokat és nemeket, melyek fejlődésük folyamán új életkörülményekhez alkalmazkodtak. Gerinces állatok a szárazföldről a tengerbe vándorolnak, mások megint a levegőben való életmódhoz alkalmazkodtak. Egy hüllőt átmeneti alakok kötnek össze valamely később fellépő halformával. A madaraknak és krokodilusoknak pedig permkorbeli hüllőkben van közös ősük.

Mindez azt a benyomást erősíti meg, hogy az élet nem egyéb, mint az anyagnak valami más, megváltozott energiaformája. Nem tudom, hogy vajjon az élet élettelen anyagból keletkezett-e. Nem tudom, s nem is állítom ezt. De nagyon lebilincselőnek tartom azt a gondolatot, hogy az evolúció kiterjeszkedik egyrészt az élettelen anyagra, másrészt a beszéddel és szellemmel megáldott emberre is. A folyamat kezdetén az öntudatlan s élettelen anyag áll. A természet azután tovább fejlődik a növényekkel és állatokkal benépesített világgá, hogy végül is az ember fellépésével öntudatossá váljék.

Bizonyos, hogy a nagyobb szabadsághoz és öntudathoz vezető hosszú fejlődésnek ez a láncolata a világegyetem három legnagyobb csodáját fogja körül: az anyag keletkezését, az élet kezdetét s végül a legcsodálatosabbat, a gondolkodó ember megjelenését, vagy más szóval a szellem létrejöttét. A Föld egy bölcselkedő búvára valamikor azt mondta, hogy a természet az emberben nyert lelket, a természet az emberben kultúrává fejlődött.

Ez a gondolat is nagyon csábító, mely a kultúrában látja az anyag legmagasabb fejlődési formáját, s valóban - avis aux penseurs - hallatlan filozófiai lehetőségeket nyujt. Valóban lebilincselő könyv lenne, ha egy geológus megírná egyszer az emberiség korszerű történetét. Mert bármennyire fejlődtünk is, bármennyire is különbözünk és eltávolodtunk már fejlődésben és műveltségben a neandervölgyi embertől vagy az Eoanthropus-tól, egy törvény: kötöttségünk a Földhöz változatlanul érvényes maradt.

Minden idők és népek istentiszteletében van egy elem, mely éppen ebből a kötöttségből adódik. Hasonlóképen van ez a művészettel is. Ha a tűzkőbányák körüli első települések a 20. század nagy ipari gócpontjaivá fejlődtek is ki, s ha el is dicsekedhetünk azzal a haladással, amely a dárda- és nyílhegyek készítésére alkalmas kövek cserekereskedelmétől napjaink olajforrásainak és ércelőfordulásainak feltárásáig vezetett: - nagyon kétes értékű az a kifínomulás, amely a tűzkőért folytatott harctól a bányákért folyó légi és gázháborúhoz vezetett.

Annyit azonban tudok, hogy az emberi történelem évszázadai a földtörténetben csak egy rövidke pillanatnak felelnek meg és a menhireknek és a nagy kősíroknak jelképi jelentősége nem sokban különbözik a mi síremlékeinktől, melyek legföljebb csak kecsesebb alakúak.

Ha igaz az a mondás, hogy a természetnek a titkok elrejtése, az embernek meg e titkok megfejtése adatott meg istentől, akkor a tudomány, és különösen a földtan, nagyon rosszul felelne meg hivatásának, ha minden új felfedezésnél dícshimnuszokba törne ki. A Föld búvárának legfeljebb egy percig szabad örülnie, ha megoldott oly kérdést, mely tegnap még rejtély volt. Holnap azonban már még nagyobb kérdésekkel és rejtélyekkel kell foglalkoznia, melyek a megoldott kérdés kapcsán merültek fel. Ha már most, miután az élet fejlődését - hála a kövületnek - mint végnélküli folyót ismertük meg, mely hol lassan hömpölyög tova, hol meg mindent magával ragadó sebességgel rohan, a kövületet továbbra is csak ebben a folyóbeli összefüggésben tekintenénk, nagyon rossz szolgálatot tennénk a földtannak. Ha a kövület valóban csak olyan adat lenne, amelynek segítségével az élet fejlődésének mindenkori organizációs fejlettségét állapíthatnók meg, akkor a geológus máris kivethetné a hajójából, hogy átengedhesse azoknak, akik csak az élet fejlődésével foglalkoznak.

A kövület azonban több ennél az egyszerű adatnál! Az a vezérfonal, mely a földtörténetnek számos kérdésében mutatja meg a kivezető utat. Igaz, hogy nagyszámban vannak más lehetőségek is, melyek bennünket vezetnek és a geológust a veszélyes szirtek között átsegítik. De egyetlen egynek sincs olyan általános jelentősége, mint a kővé vált maradványoknak. Sok példát említhetnénk, ahol számos kérdésre a leglelkiismeretesebb vizsgálatok ellenére sem lehetett még mindeddig válaszolni, azért, mert még nem kerültek elő kövületek. Ott pedig, ahol már megtaláltuk a kövületeket, nem elégedhetünk meg annyival, hogy a gyakran csak tökéletlen maradványokat meghatározzuk, elnevezzük és azután a múzeumokban felhalmozzuk.

A szerves fejlődés története arra tanít bennünket, hogy a növények és állatok tökéletesedése azon változásoktól függ, melyek környezetükben végbemennek. Változások a klímában, a vízhozamban, a tengeráramlatokban, valamint egyéb tényezők is, okvetlenül kifejezésre kell, hogy jussanak azon élőlények fejlődési irányában, melyekre e változások hatottak (19. kép). A fejlődés fogalmának felfedezése tehát a geológust az új kérdések egész sokasága elé állította. Mindezek azután egyetlen feladatban sűríthetők össze: ama változásokból, amelyeken az idők folyamán a szerves élet keresztülment, elénk varázsolni azokat a változásokat, melyek a földtörténeti multban az életviszonyokat érintették, vagy más szóval: a megkövesült maradványok formáiból és fejlődéséből elénk kell állítani az egész környezetet, amelyben az illető állat élt.

19. kép. A Gyraulis trochiformis csiga különböző alakjai a Steinheim környéki miocén rétegekből.

Ebben az általános fogalmazásban megszabott feladat még meglehetősen egyszerűnek látszik. De rögtön bonyolúltabbá válik, ha meggondoljuk, hogy környezeten itt tulajdonképen annak a számos természeti hatásnak az összességét értjük, amelyektől az élet függ. Először is itt vannak a madarak, halak és szárazföldi állatok közötti nagy különbségek. Szervezetük teljesen a szárazföldi, vízi vagy levegőben való életmódhoz alkalmazkodott. De saját tapasztalatból jól ismerjük azokat a példákat is, melyek állatoknak és növényeknek környezetükhöz való különleges alkalmazkodását mutatják. Hogy valamely fa gyökerei hogyan ágaznak szét, legtöbbnyire a talaj tulajdonságaitól függ. Az állítólagos vakság, mely a vakondot oly szinte közmondásszerűen nevezetessé tette, a legszorosabban összefügg az állat földalatti életmódjának szokásaival. A sótartalomnak a vízben élő állatokra való hatását nagyon élénken szemléltetik azok az édesvízi vagy tengeri lények, melyek táplálkozásunkban is olyan fontos szerepet játszanak. És bizonyára senkinek sem fog eszébe jutni, hogy a jegesmedvét a forróövi őserdőkben keresse.

Elégedjünk meg ezzel a néhány egyszerü példával, melyeknek a számát még tetszés szerint növelhetnők. Mindannyian azt mutatják, hogy az életfeltételek rányomják bélyegüket az életformákra. Azonkívül képet adnak azoknak a tényezőknek csodálatraméltó sokféleségéről, melyekkel a geológusnak számolnia kell, amidőn a multat elénk akarja idézni. Mert bármily nagy mértékben is függenek az alakok a körülményektől, a természetben mégis ott van a mozgás örök törvénye, amely szerint mindkettő egymástól függetlenül fejlődik tovább. Ez pedig már sok geológus számítását húzta keresztül.

Ezzel kapcsolatban emlékeztetek azokra a nagyon jó megtartású elefánt- és orrszarvú-leletekre, amelyeket Szibéria talajába fagyva találtak. A vezérgondolat, amelyből a földtan a földtörténet vázolásánál mindíg kiindul, a következő: a régebbi korokból származó megkövült maradványokat össze kell hasonlítani a jelenlegi állapottal s így közvetett úton igyekezni magyarázatot találni olyan jelenségekre is, melyek nem hagytak vissza kövült nyomokat. A mi példánkban a következőket kell meggondolnunk. Ma elefántok és orrszarvúak kizárólag a forró égöv alatt laknak. A földtan módszere most aztán arra az érdekes eredményre vezet bennünket, hogy azon a területen, ahol ma kemény hideg és fagy uralkodik, nem is olyan régen trópusi melegnek kellett uralkodnia. Olyan következtetés ez, melynek valószínűtlenségét számos más, hasonlóan meggyőző megfigyelés támasztja alá. Ennek a paradoxonnak a megfejtése sok más új szempontot is hozott a tudomány számára és sok más rejtélyes eltérést is megmagyarázott. Ma már tényként említik, hogy az elefánt azóta átköltözött és melegebb hazához alkalmazkodott. Vagy más szóval, hogy az elefánt az új életkörülményeknek megfelelően fejlődött.

Egyébként nemcsak az elefánt és az orrszarvú tartozik azon állatok közé, melyek napsütöttebb vidékekre vándoroltak. Közismert jelenség, hogy a földtanilag idősebb állatfajok lassacskán a forróövbe húzódtak vissza. A hidegebb éghajlatú vidékeken csak azok a formák maradtak meg, melyek nagyfokú specializálódással, jelen esetben tehát a hidegre beállított fejlődéssel alkalmazkodni tudtak a kevésbbé kedvező körülményekhez. Nem tudom, találtak-e már valamilyen magyarázatot erre a jelenségre. Vajjon csak a hideg előli menekülésről van-e itt szó, vagy pedig arról, hogy az enyhébb életalkony iránti vágy űzte ezeket az idősebb állatfajokat délre? Ez mindenesetre nagyon sajátságos fényt vetne a híres forró-égövi világra, mely ilyenképen, bármi rendkívül gazdag és pompás, mégis igen rozzant elemekből tevődnék össze.

Sokféle jelenség játszódik le a szerves világban. Így aztán könnyen belátható, hogy a kövületnek nem csak egyféle szempontból lehet okmányszerű jelentősége. Tehát nemcsak az élet fejlődéstörténetében, hanem Földünk alakváltozásainak egész krónikájában is. Valaki egyszer azt mondta, hogy a kövületek a földtani időtáblázat évszámai. Én azonban úgy érzem, hogy ez kissé túlzás. Inkább csak emlékművek, melyek építészeti stílusáról az építés időszakára következtethetünk. Így például azok a különböző bélyegek, amelyeket az egyes állatfajok fejlődésük folyamán megszereztek, világosan elárulják, hogy az egyes földtörténeti időszakokon milyen életviszonyok uralkodtak. Vagy még inkább, hogy bizonyos időben milyen változások következtek be az életföltételekben. És midőn a Föld nyugtalanságát vizsgáljuk, éppen ezek a változások érdekelnek bennünket közelebbről.

Még néhány példát szeretnék itt most felsorolni, hogy egyet-mást megvilágíthassak. Ha például a geológus valahol a kambriumi rétegekben rákszerű, háromkaréjú állat - valamely trilobita - maradványait találja meg, melynek látszólag egyáltalában nem volt szeme, a devonban pedig olyan rokonát, melynek rendkívül fejlett, összetett szeme volt, akkor ebből arra következtethetünk, hogy a vak Agnostus a homokba vagy finom iszapba ásta be magát, hogy ott élje le szerény életét, anélkül, hogy a teljes sötétségben szemekre szüksége lett volna. Utódai azonban a mélyebb tengerekbe vándoroltak, ahol újabb környezethez kellett alkalmazkodniuk, még pedig olyanhoz, melybe valami kevés fény is lehatolt. A fényre éhes és látnivágyó rákot ez a körülmény kényszerítette arra, hogy olyan szemrendszert fejlesszen ki, amely a szerény fényből annyit foghat fel, amennyi csak lehetséges. Olyan kísérlet volt ez, amely például a sokszemű Dalmania nevű ősráknak remekül sikerült (20. kép).

20. kép. Vak trilobita, Agnostus pisiformis (3-szor nagyítva) és jól fejlett, összetett szem Dalmania caudata (felére kisebbítve).

Jól tudjuk, hogy manapság a zátonyképző korallok (XI. tábla) csak olyan területeken élnek, ahol a tengervíznek közel állandó meghatározott hőmérséklete van, ahol a tenger sem nem túl mély, sem nem túl sekély, s ahol a követelményeknek még egész sora megvan. Ha most a szárazföldön valahol például devonkori megkövesedett korallszirtek maradványait találjuk meg, akkor ebből arra következtethetünk, hogy e területen a devon idején olyan körülményeknek kellett uralkodniuk, amelyek a korallok életét lehetővé tették. Most aztán tovább kell keresnünk ennek a jelentékeny változásnak az okát.

Az a körülmény, hogy Angliában egy teljes időszakon keresztül egyre nagyobb számban jelentek meg norvégiai kagylók, elegendő alapot szolgáltat a geológusnak arra a következtetésre, hogy az éghajlat ezen a területen az illető időszak folyamán egyre hidegebb és hidegebb lett. A pálmák és ciprusok, melyek valaha Németország területén tenyésztek s ma mint megkövesült maradványok kerültek elő, arról tanuskodnak, hogy ott akkoriban magasabb hőmérséklet volt.

Ilyen tényeket százával sorolhatnánk fel. Még csak egyet említsünk fel közülük, éspedig kettős okból. Ez a tény egyrészt azt igazolja, hogy a kövült maradványok néha a szárazulat és tenger hajdani elterjedését illetőleg is fontos adatot szolgáltatnak arra az időre vonatkozólag, amelyből a kövület származik, másrészt meg azért, mert tenger volt, mely - miként már említettük - a keletindiai szigetvilágig húzódott. Ettől az ú.n. Tethys-tengertől északra és délre egyaránt hatalmas szárazulatok feküdtek. Az északi szárazulaton jóval sekélyebb mélységű beltenger volt. Mindkét tenger sajátságaira ma már csak a kövületekből következtethetünk. A mélyebb óceánban olyan formákat kell mindíg találnunk, melyek a nyilttengeri élethez alkalmazkodnak. A beltengert sajátos szerves életformák jellemzik. Na már most Felsősziléziában - ott terült el valaha ez a beltenger -, olyan ammoniteszt találtak, mely tulajdonképen a mély óceánba tartozik s nagyon sajátságosan hatott a beltenger állatvilágában. SCHEFFEL, a költő, megénekelte ezt a magános Ptychites dux nevű lényt, - így nevezik ugyanis tudományosan ezt az eltévedt állatot - s szokatlan és idegen vizekben való magányos vándorlását. A geológus azonban arra következtetett, hogy ennek a magányos formának mégis csak az óceánból kellett a beltengerbe jutnia, ennélfogva erről a korszakról olyan térképet rajzolt, amelyen a sekély beltenger a nagy, ma már eltűnt óceánnal kapcsolatban állott.

Azok a fontos következtetések, amelyeket a kövületek fellépése alapján nyertünk, igazolják azt a bizalmat, amelyet a tudomány beléjük helyez. Azokat az időket, amelyek a megkövesült állati és növényi maradványokban a természet játékát vagy pedig az ördög gonosz művét látták, már régen elhagytuk. Az élet kutatója számára a kövületek mérföldkövek az élet fejlődésének hosszú útján. Puszta földtani értékük pedig abban van, hogy az életformák azon változások függvényei, amelyek a Föld arculatát is állandóan átalakítják.

Azon erők között, melyek a Földre kívülről hatnak alakváltoztatólag, főszerepet játszik az éghajlat. Hőmérséklet, légnyomás, csapadék, vagyis azok a tényezők, amelyeket az éghajlat fogalmában egyesítünk, mindegyik a saját módján gyakorol befolyást a Föld formájára és alakjára. Alakon ezúttal a földtani bélyegek mellett a szerves élővilág gazdag változatosságát is értjük. Mert a geológus számára a nedves és száraz területek közötti különbség nemcsak abban nyilvánul meg, hogy az előbbieket gazdagabb növényi takaró borítja, mint az utóbbiakat, hanem sokkal inkább azokban a földtani hatóerőkben, melyek a növényzet gazdagságában ezt a különbséget okozták.

Valóban félreismerhetetlen összefüggés ismerhető fel valamely vidék éghajlata, felszíne és élete között. Éghajlatilag azonos övekben, néhány, éppen a szabályt erősítő kivételtől eltekintve, ugyanazok az állat- és növénynemek, ugyanazon építő és pusztító folyamatok, a vidékek ugyanazon táji bélyegei fordulnak elő. Régen meghaladott már azoknak az álláspontja, akik ezeknek a különálló jelenségeknek szoros összefüggésében kételkednek. Ez a felfogás egy másik, ezidőszerint mindenesetre még vitatott felfogásnak adta át helyét; az időszakos éghajlati változások és bizonyos földtörténeti események közötti párhuzamosság talán még nagyobb, mint eleinte gondolták s talán olyan jelenségekre is kiterjed, melyeknek az éghajlattal való kapcsolata kevésbbé szembeötlő. Így például megkísérelték, hogy a hegyképződést nagy jégtömegek felhalmozódásával, vagyis a jégkorszakokkal hozzák kapcsolatba. A vizsgálatok arra mutatnak, hogy a hegyképződés valóban sokszor esik egybe a hideg éghajlatú vagy csapadékban gazdag időszakokkal, vagy pedig közvetlenül megelőzi azokat. Ez a magyarázat azonban mégsem kielégítő. A hegyképződés valószínűleg csak előfeltétele a jégkorszak kialakulásának, azonban nem végső oka, mely a jelenségeket megmagyarázza. Annyit ugyan megmutatnak már ezek a tények, hogy az éghajlati öveknek Földünk alakváltozásainak rekonstruálásában milyen nagy fontossága van. A világosság kedvéért azonban mutassunk még rá azokra a jellemző sajátosságokra, melyek az eddig ismert éghajlatok mindegyikét, mint különleges, zárt egészet határozzák meg.

A szárazföld legnagyobb részén a forróégövi őserdők, a szavannák és mérsékelt égövünk területeinek nedves éghajlata uralkodik; ezt mindenekelőtt a buján tenyésző élet és a víznek - földtani szempontból tekintve - uralkodó szerepe jellemzi. A szervezeteknek itt a mállásban nem lekicsinylendő szerep jut osztályrészül. Másrészt a kőszén arra tanít, hogy építőtevékenységük is rendkívüli fontosságú lehet ezeken a területeken. Különösen a víz letarolási körfolyamata az a tényező, amely a nedves éghajlatú vidéknek földtani szempontból különös érdekességet kölcsönöz. Külön hangsúlyozom, hogy földtani szempontból.

Ezt a ciklust, mely lehordásból (letarolás, erózió) és felépítésből (üledékképződés, szedimentáció) áll s a kettőt harmonikusan fűzi egybe, később még bővebben fogjuk tárgyalni. Ezért itt most csak nagy vonásokban fogunk foglalkozni ezzel az érdekes visszatérő folyamattal. A szárazföld magasabb részeiben, ahol az eső, hó és jég a kőzeteket megtámadja, felaprózza, vagy mállasztja, csak a lehordás uralkodik. A mállott hegyi törmeléket a víz, patakok, folyók elszállítják, tovább aprózzák s a tengerbe viszik, ahol végül mint finomabb anyag leülepszik, hogy az idők folyamán megint kemény kőzetté szilárduljon. Ez más szóval annyit jelent, hogy az építő munka túlnyomóan a tenger színe alatt, nem pedig a szárazföldön megy végbe. Ennek a folyamatnak az elméleti végeredménye az lenne, hogy mivel a nedves területeken a letarolás az üledékképződést nagymértékben felülmúlja, a hegyek mindíg alacsonyabbakká válnának, míg végül is a tenger színével lesznek egyenlőkké és a lapos, egyhangú vidéken csak enyhe dombok és lesimított formák fordulnának elő. Ha ezt a végeredményt még nem is értük el, félreismerhetetlen bélyegeit ott látjuk az éretlen területek arculatán.

A száraz éghajlat alatt ellenben, főként a sivatagokban, csak az oázisokban találunk szórványosan életet. Itt hiányzik az áramló víz, mert az elpárolgás sokkal erősebb a csapadék mennyiségénél. Mindazonáltal itt is lehetséges a mállás, a kőzeteknek felaprózódása, mert hiányzik a védő növénytakaró. A kőzet az időjárás minden szeszélyének ki van téve és lassacskán áldozatává lesz az éjszakai és nappali hőmérséklet közötti nagy különbségeknek. Az ilyen vidéken a földtani értelemben mozgató és uralkodó erő a szél. Minthogy rendkívül sok homokot szállít, nagy a csiszoló, lesimító és kifúvó ereje - gondoljunk csak a szfinxek kimart arcára. Mint nagyon alkalmas szállítóeszköz, a leválasztott, lehordott darabkákat idővel zárt homokmedencékbe szállítja, melyeknek egyhangú felszíne néha nagyon tekintélyes kiterjedést érhet el. A nedves éghajlatú vidékekkel szemben tehát itt abban a tényben van a nagy különbség, hogy egyrészt az erózió nem hat szükségszerűen egészen a tengerszintig, másrészt a szárazföld nagyobb magasságban fekvő részein is végbemehet leülepedés. Ezt már a sivatagi vidék eltérő és jellemző alakja is feltételezi.

Teljesség kedvéért említsük még meg a jeges területek éghajlatát. Ezen a vidéken az élet nagyon szegényes és az igen nehéz körülményekhez alkalmazkodott. A legnagyobb földtani jelentősége itt a jég munkájának van, akár mint nagy összefüggő tömeg egész kontinenst borít be a jég, akár pedig egyes jégárakban vési, simítja a magas hegységeket, mint például az Alpokban. Később majd látni fogjuk, hogy a jég is rányomja jellemző bélyegét a vidékre. Kettős munkája, a letarolás és lerakás, szintén jellegzetes nyomot hagy hátra, melynek alapján a hó és jég munkája minden időben felismerhető.

A jelenlegi éghajlatoknak ez a nagyon átnézetes felsorolása is megtanít bennünket arra, hogy a Földet, melynek lakói vagyunk, mai alakjában rendkívül nagy mértékben jellemzik az éghajlati különbségek. A Föld éghajlata különböző övekre különül, melyek többé-kevésbbé fokozatosan mennek át egymásba, a sarkok jeges szegénységéből a nedves éghajlatú forróöv buja világába, s ami emellett a leglényegesebb, ez az elkülönülés minden egyes olyan természeti jelenségben kifejezésre jut, amely az éghajlati változásokkal valami módon kapcsolatban van.

Ez a geológus számára is fontos eredmény. Minthogy pedig munkálkodása közben tekintetét mindíg a multra irányítja, rögtön felmerül előtte a kérdés, vajjon ezek az éghajlati különbségek minden időben fennállottak-e? Sajátságos gondolkodásmódja, mely a fejlődést látja mindenben maga előtt, azt a gyanút ébreszti benne, hogy az éghajlati öveknek mai elterjedése, valamint kölcsönös határaik csak átmeneti jelenségek. Természetesen megkísérli itt is felkutatni azokat a változásokat, melyek a földtani fejlődés folyamán bekövetkeztek.

Munkája közben, midőn a régi éghajlati viszonyokat igyekszik elénk állítani, megint csak a kihalt állatok és növények jönnek segítségére. Ezeket az állati és növényi maradványokat teljes joggal nevezhetjük a régi idők éghajlatát önműködően jelző hőmérőknek. Az a tény, hogy az ember a földtörténet valamennyi időszakának képződményeiben ősmaradványok nyomait találja, már egymagában véve is elég csodálatos. Mert hiszen meg kell gondolnunk, hogy az élet aránylag csak nagyon szűk hőmérsékleti határok között lehetséges. Ennek alapján első megállapításunk a következő lehet: bármily nagyok is voltak az éghajlati változások a földtörténet folyamán, sohasem érhettek el olyan mértéket, hogy az élet az egész Föld felületén lehetetlenné vált volna. Az életnek ez a megszakítatlan lehetősége szolgáltat bizonyítékot arra, hogy a Nap hősugárzása az élet megjelenésétől számított, földtanilag is nagyon hosszú idő óta nem változott meg lényegesen. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Föld éghajlata azóta változatlan maradt volna, vagy hogy a mai éghajlati különbségek mindíg fennállottak. Sőt azt sem akarjuk ezzel állítani, hogy az éghajlati övek a földgömbön mindíg úgy húzódtak körül, mint ma.

A Trier melletti triászkori tarka homokkő színe olyan vegyi folyamatok hatásait tükrözi vissza, melyek ma semmiképen sem mehetnének végbe ezen a területen. A Boekelo melletti só és a Stassfurt melletti gipsz csak úgy jöhetett létre, hogy a száraz éghajlat alatt egy beltenger vize elpárolgott. E területeknek mai csapadékbősége mellett sohasem képződhettek volna. S hogy egy másik szélsőséget is említsünk, az Észak-Németország és Németalföld területén található lecsiszolt és összekarcolt vándorkövek hajdani jégkorszakok kétségtelen bizonyítékai.

Szélsőséges hőmérsékleti változások magukon a kőzeteken ismerhetők fel. A kevésbbé heves és kevésbbé fontos éghajlati változásokat pedig a sokkal érzékenyebb kövületek segítségével határozhatjuk meg. Azok a levéllenyomatok és egyéb megkövült növénymaradványok, aminőket Franciaország, Észak-Németország, sőt még északibb vidékek harmadkori kőzeteiben találtak, arról tanuskodnak, hogy ezeken a területeken a harmadkor folyamán körülbelül olyan éghajlati viszonyok voltak, amilyeneket ma a Földközi-tenger partvidékén találunk. Ezeknek a területeknek a későbbi időkben bekövetkezett fokozatos lehűlését is pontosan jelzi annak a növényzetnek összetétele, amelyet a megkövesült maradványok alapján idézhetünk magunk elé.

Amidőn a jégkorszak folyamán a közbeeső melegebb időszakokban a jég észak felé húzódott vissza, mindenütt nyomon követte a visszahúzódó jégpáncélt a rénszarvas. Mikor azután a belföldi jég megint terjeszkedőben volt, a rénszarvas is sietve menekült melegebb, délibb vidékekre. A jégtakarónak ezt az ingadozó mozgását és egymásután következő határait szinte ennek az egy állatnak a csontmaradványai alapján is követhetjük.

Kétféle okból választottuk ezeket az itt felsorolt különböző példákat. Először is azért, hogy fogalmunk legyen azon segédeszközöknek a sokaságáról, amelyeket a földtan a Föld történelmének megírásakor, mostani esetünkben az éghajlat történetének megírásában, felhasznál. Másodszor meg azért, hogy bemutathassuk, milyen nagy változásokat szenvedhet egyetlen egy területnek az éghajlata a földtörténeti idők folyamán. Annyit még hozzátehetünk, hogy vannak más segédeszközök, más példák és másféle változások is. Most azonban elégedjünk meg ennyivel. Bizonyos az, hogy a tények ellentmondanak annak a széltében elterjedt hiedelemnek, hogy a klimának a régebbi időkben szükségszerűleg melegebbnek kellett lennie, mint ma. Olyan hiedelem ez, mely valószínűleg a naprendszer fokozatos lehűlésének rosszul értelmezett elképzelésében gyökerezik. Fejlődés - az éghajlatban is! Kevésbbé biztosak és hiteltérdemlők egyes geológusoknak a különböző területek régebbi éghajlatainak a mai száraz, nedves vagy jeges éghajlatoknak megfelelő különbözőségére vonatkozó nézetei. Ilyenkor aztán rendszerint akörül támad vita, hogy a mai éghajlati különbségek mennyire követhetők visszafelé a múltba. Ilyen vitás pont például az a kérdés, hogy a júra-korszak folyamán voltak-e még különböző éghajlati övek vagy pedig akkor az egész Föld felületén egyenletesebb klíma uralkodott-e.

Annyi mindenesetre bizonyos, hogy az éghajlati különbségek már nagyon régi időkben is megvoltak, mert például archaikus és eozóikus kőzetekben megtaláljuk az akkori jégkorszakok nyomait (Észak-Amerikában), de éppen úgy sivatagi homokokat (Skóciában), valamint meleg, nedves éghajlatra mutató kőszenet (Svédországban) is.

Norvégia, Kína és Ausztrália kambriumi képződményeiben hasonlóképen megtalálták jégkorszakok nyomait, a rákövetkező szilur korszakból azonban sehonnan sem kerültek elő olyan jelek, melyek alapján nagy jégtakarókra következtethetnénk. Így tehát joggal kételkedhetünk abban, hogy ebben az időben éghajlati övek lettek volna. A szilurnak és devonnak sok mészkövében talált korallmaradványok ugyancsak arra mutatnak, hogy akkoriban a Föld egész felületén egyenletesebb meleg klíma uralkodott. Néhány hirtelen fellépő eltérést hirtelen beállott zavarokkal magyarázunk. A karbonkorszakot illetőleg nem sok kétségünk lehet aziránt, hogy a Földön nagyobb méretű hőmérsékleti különbségek nem voltak, hiszen a Spitzbergáktól Dél-Afrikáig és Ausztráliától Észak-Amerikáig mindenütt megtaláljuk azokat a hatalmas széntelepeket, amelyekből előkerült általánosan elterjedt növények csak kevéssé különböznek egymástól. Azt sem tételezhetjük fel, hogy a csapadékbőségben, amely a növényzetnek akkori buja tenyészetét s ezzel a kőszénképződést lehetővé tette, nagyobb arányú ingadozások voltak. Csak a karbon végefelé kezdenek az éghajlati ellentétek élesebbekké lenni, majd a perm-korszak elejére már nagy területek éghajlata válik érezhetőbben hűvösebbé. Brazíliában, Dél-Afrikában, Indiában és Ausztráliában kimutatott permkorszakbeli jégtakarók a tudósok között olyan nagy érdeklődést váltottak ki, mint kevés más földtörténeti esemény.

Ez a szigorú, téli hideg azonban földtani mértékkel mérve csak nagyon rövid ideig tartott. Mert már a perm második felében Közép-Európa területén olyan kevés csapadék volt és olyan szárazság uralkodott, hogy egy egész beltenger elpárolgott, és ennek következtében létrejöttek azok a hatalmas sótelepek, melyek a németországi Stassfurt és a hollandiai Boekelo hírnevét mind földtani, mind ipari szempontból megalapozták. Valamivel enyhébb formában megmaradt ez a szárazság az egész triász folyamán, majd a júrában és krétában enyhe, egyenletes éghajlat váltotta fel. Ez nyomja rá a földtörténelmi középkorra az éghajlatilag nyugodt időszak bélyegét. A középkor három korszakának egyikéből sem ismerünk ugyanis olyan jelenségeket, amelyek alapján biztosan következtethetnénk jégkorszakokra, s bár néhány adat alapján mégis fel kell tételeznünk éghajlati különbségeket, ezek sohasem lehettek olyan élesek, mint a mai klímaövek között.

A harmadkorban érdekes nyugtalanság kezdődik, amely csúcspontját a negyedkorban éri el, amikor a földtörténet legutolsó, hatalmas eljegesedése következett be. Úgylátszik, hogy a középkor kedvező viszonyait eleinte csak valamivel hűvösebb hőmérséklet szakította meg rövid időre, és ezután a hűvösebb időszak után észrevehető felmelegedés következett be, de ezzel karöltve már élesebben váltak el az egyes éghajlati övek. Azok a szabálytalan ingadozások, amelyek hűvösebb és melegebb időszakok váltakozásában jutnak kifejezésre, élénk mozgalmat okoznak a növények és állatok világában is és a legsajátságosabb ellentéteket hozzák létre. Így például Elszász területén sivatagszerű szárazságban sótelepek képződnek, ellenben ugyanakkor a Szászország területére hulló hatalmas esőzések lápok kialakulását teszik lehetővé.

A hideg beköszöntése rendezettebb viszonyokat teremt. Az a buja növényvilág, amely már távol északi vidékekig nyomult elő abban az időben, amikor nálunk majdnem trópusi hőség uralkodott, lassacskán visszahúzódik, eltűnik Közép-Európából is, és Skandinávia területén azoknak a hatalmas jégtömegeknek a képződése indul meg, amelyek a negyedkor elején egészen Németország középső részéig lenyúlnak, ugyanakkor dél felől hatalmas jégárak keresik az Alpok csúcsairól az utat észak felé. Most pedig, miután a fiatalabb negyedkorban a hatalmas jégtömegek megint visszahúzódtak eredésük helyére és az éghajlat mai jellegét nyerte, ezren és ezren érdeklődnek az északról és délről egyaránt előnyomult jégtakaró által visszahagyott sok értékes maradvány iránt.

Az a tökéletlenség, amelynek bélyegét többé-kevésbbé minden általános áttekintés magán viseli, itt is könnyen azt a benyomást keltheti, mintha ezek az éghajlati változások valahogyan túlságosan rendetlenül mentek volna végbe, legalább is az egyébként annyira harmonikus, rendezett természet szempontjából. Ez azonban nagy tévedés. Ámbár igaz, hogy a földtan ezeknek a változásoknak egyikét-másikát nem, vagy csak tökéletlenül tudja ma még megmagyarázni, mégis sikerült néhány törvényszerűséget felfedeznie, melyek ezt a problémát a természettudományok egyik legérdekesebb és legvonzóbb kérdésévé avatták, mert félreismerhetetlen módon megismertetik velünk azt a céltudatosságot, mely benne rejlik a természet minden megnyilatkozásában.

Óvatos összefoglalás alakjában most már tényleg állíthatjuk, hogy a megkövült növények és állatok világosan bizonyítják, hogyan maradt az éghajlat hosszú földtörténeti időkön keresztül állandó és egyenletes meleg; s ha valóban voltak is minden időben éghajlati övek és hőmérsékletingadozások, akkor is azt mondhatjuk, hogy a sarki területeken mindíg volt legalábbis olyan növényi vagy állati élet, mely a hideghez alkalmazkodni tudott.

A földtörténeti mult éghajlati változásai és a nagyobb hőmérsékleti ingadozások is bizonyos ütemet árulnak el. Nemcsak az a tény, hogy ezek az ingadozások épp az egyes nagyobb földtörténeti korok elején vagy végén következnek be legnagyobb mértékben - láttuk, hogy az ó- és középkor hűvösebb vagy egyenesen hideg éghajlatú rövidebb időszakokkal kezdődik, illetőleg végződik -, hanem az a jelenség is, hogy ezek a szabályosan ismétlődő éghajlati ingadozások a Föld alakját érintő más igen mélyreható változásokkal esnek egybe, azt a meggyőződést kell hogy megerősítse, hogy ezek az egymástól látszólag távolálló jelenségek nagyon szoros kapcsolatban állanak s nem magyarázhatók meg külön-külön, egymástól elválasztva.

Már egymagában az is érdekes, hogy a nyugodtabb és hűvösebb éghajlat általában akkor uralkodott, amikor a szárazulatok kiterjedése a legnagyobb volt s amikor legmagasabbra emelkedtek ki a tenger színe fölé, valamint az a tény, hogy ezek a jelenségek rendszerint - mint fönnebb is láttuk -, a földtörténeti korok elejére vagy végére esnek. Mindezeket a jelenségeket nem tulajdoníthatjuk pusztán a véletlennek, annál kevésbbé, mert jól tudjuk, hogy ezeket az átmeneteket a szerves világ feltűnő megváltozásai kísérték. Ha pedig most még azt is meggondoljuk, hogy a hideg időszakok vagy éppen jégkorszakok mindíg a nagy hegységek keletkezése előtti vagy utáni időkben jutottak rövid uralomra, akkor senki sem vonhatja ki magát a földtani erők rejtélyes összjátékának lenyűgöző hatása alól.

21. kép. A sarkok vándorlása a karbonkorszaktól a jelenkorig. (Wegener szerint.)

Ezért dől meg idővel minden feltevés, mely csak egy, az összefüggő egészből kiragadott jelenséget akar megmagyarázni. S ezért tökéletlen sok elmélet, mely itt megoldást keresett. Az éghajlati változásokat, köztük főleg a jégkorszakok kialakulását, megpróbálták már földi és földön kívüli okokkal magyarázni, így a levegő szénsavtartalmának változásával vagy a tűzhányóhegyek működésének időszakos hevességével, tengeráramlásokkal és légnyomással, a szárazulat és tenger eloszlásában bekövetkezett változásokkal s végül magának a földkéregnek a mozgásaival is. Ma pedig a sarkok vándorlásáról szóló elmélet igyekszik reménykedve érvényre jutni (21. kép).

Sok szellemesen kigondolt és védelmezett véleményt nyilvánítottak már. Az igazság talán valamennyi felsorolt ok közreműködésében, együttműködésében rejlik.

Az eddigiek folyamán úgy ismertük meg a kövületet, mint a földtani időszámítás dátumát, a Föld multjában bekövetkezett éghajlati változások hőmérőjét s mint az élet fejlődésének útján álló mérföldkövet. Most még rá kell mutatnunk a kövület ama fontosságára, amellyel a földrajzi változások kutatásában szerepel. Mert a földrajzi változások is, melyek a földtörténelem folyamán előfordultak, mint már említettük, jelentős szerepet játszottak az éghajlatok és az élet fejlődésében.

Ezeknek a változásoknak helyes megállapítása a legnehezebb feladatok közé tartozik, melyekkel a geológusnak meg kell birkóznia. Ismételten keletkeztek bizonyos időszakokban magas hegységek, melyeket azóta az idő megint elegyengetett. Minden időben előfordult, hogy egyes területek szárazulattá lettek s ismét mások eltűntek a tenger alatt, ennélfogva közvetlenül már nem figyelhetők meg itt, s így eleinte sok fehér foltnak kellett maradnia ama térképeken, melyek a Föld régebbi állapotát tárták elénk. Ennyi tökéletlenség láttán joggal merült fel a kérdés, hogyan jön a geológus ahhoz, hogy ott, ahol ma szárazulat van, a földtani mult bizonyos időszakában a tengerek és szárazulatok eloszlását kutassa.

Ismerjük már jól a kutatási eljárást: a jelenlegi földfelület gondos megfigyelése megtanít bennünket az egyes területek megkülönböztetésére, amelyeket hasonló jellemző bélyegek alapján a multban is felismerhetünk. A tengerben a különböző övekben lerakódott kőzetek s az ezen különböző öveket benépesítő élőlények alapján meghúzhatjuk a határt a hullámverés öve, a sekély tenger és az óceáni mélység között. A szárazföldön, eltekintve jellemző lakóitól, melyeket sohasem téveszthetünk össze tengeri szervezetekkel, mindazok a különbségek kifejezésre jutnak, amelyeket az éghajlat tárgyalásával kapcsolatban már röviden említettünk, illetőleg melyek az egyes vidékek felépítésével szorosan összefüggnek. Ismerünk sivatagokat és erdős vidékeket, síkságokat és magas hegységeket, folyókat és tengereket, melyek nem állottak kapcsolatban a nyílt tengerrel. A szárazföld és óceán közti határterületet pedig végül folyótorkolati képződmények - mint például a Nílus deltája - tengeröblök, lagúnák, homokdűnék vagy meredek sziklapartok jelzik.

Minden földtörténeti időben léteztek ily területek egymás mellett. Nos, egy ilyen régi időszaknak, mondjuk például a triász földrajzának a rekonstrukciója rendkívül fáradságos munkán alapul (22. kép). A Föld egész felületén ki kell nyomoznunk a hozzáférhető triászkori kőzeteket, a leggondosabban megállapítanunk sajátságaikat és levezetnünk kövülettartalmukból azon állatok és növények életviszonyait, melyek a triász-korszak tengereit és szárazulatait benépesítették. S ha ez az elméleti elképzelés egyszerűnek is látszik, mégse próbálja meg senki valamely geológus ismerősét megkérdezni, hogyan fest a triász-korszak térképe. Mert barátja úgysem tudja neki ezt a térképet megmutatni. Legalábbis nem olyan pontos térképet, amilyeneket már megszoktunk. Tudja ugyan a geológus, hogy Alaszkában korallok éltek és különböző óceánok borítottak olyan területeket, melyeken ma nagyon magas hegységek emelkednek az égbe vagy ahol az örök hó és jég uralkodik. El tudja mondani, hogy hatalmas tengerek húzódtak a mai sarki öveken át, a Himalája, az Alpesek vagy az Andesek mai területén s hogy Japánt éppen úgy tenger borította, mint Timort, Jávát, vagy Kaliforniát. De mindjárt azt is hozzá fogja fűzni, hogy a középső triász például olyan időszak volt, melyben a szárazföld aránylag nagyobb területet foglalt el, mint a tenger. Ennek a megállapításnak a bizonyítására két nagy kontinenst fog durva körvonalakkal kirajzolni, melyekben bizony nem nagyon ismerünk rá a mai világrészekre.

22. kép. A szárazulatok és tengerek eloszlása a középső triászkorszakban. (SCHUCHERT, BUBNOFF és mások szerint.)

Az élet alapján való összehasonlítás azonban rögtön lehetetlenné válik, mihelyt az archaikum idejéig megyünk vissza. A már említett Atikokaniá-n kívül ebből az időből nem ismerünk állati maradványokat, amelyek alapján biztos következtetéseket vonhatnánk, sőt még a kőzetek is csak nagyon gyarló támpontokat szolgáltatnak az akkori idők Földjének arculatára vonatkozó kutatásainkban. Minthogy a kézzelfogható tények hiányzanak, itt a sejtések birodalmába kerülünk, s talán erre vezethető vissza, hogy a tudomány egyáltalában nem szívesen foglalkozik ennek a sötét időszaknak a történetével. Pedig mégis csak ez az az idő, amelyből felénk mered az első szilárd földkéreg és az első óceán kérdése.

Valóban nehéz fogalmat alkotnunk azokról a viszonyokról, amelyek a kambrium kezdete előtt uralkodtak Földünkön. Éppily kevéssé tiszta a képünk azokról a határfelületekről, melyek az első paleozoikumi kőzeteket az idősebb korok képződményeitől legtöbbnyire elválasztják s melyek azt látszanak igazolni, hogy az óceánok ebben az időben hirtelen nagyobb területeket borítottak be, mint valaha is a földtörténet folyamán. Meghódította a víz a szárazföldet, vagy pedig a világmindenségből aláhullt óriási méretű víztömeggel van dolgunk, valami igazi vízözönnel?

Mindkét álláspontnak nevezetes védelmezői akadtak. Bennünket azonban csak maga a tény érdekel. Ha a vízfelületnek ez a nagy kiterjedése nem is következett volna be és az akkori idők kisebb óceánjai meg is maradtak volna eredeti partjaiknak határain belül, akkor sétálgathatnánk ugyan ma az eozói korú Föld valamely képződményének felületén, de nélkülöznünk kellene azt a nagy ritmust, amelyet a tenger éppen váltakozó határaival azóta a Föld történetébe belevitt. Egyébként meg kell gondolnunk ezzel kapcsolatban, hogy akkor még legalább annyira távol volnánk az első szilárd kéregtől, mint amilyen távol vagyunk a kambrium előtti idők rejtélyeitől.

Valójában a Föld első szilárd kérgét sehol sem találjuk. Meg kell elégednünk azzal az érzéssel, hogy ez az első szilárd kéreg mindenütt számunkra hozzáférhetetlen helyen van. Megközelíthetetlensége folytán kellő tér nyílik a különböző találgatások számára, amelyek alakjával és sajátosságaival foglalkoznak.

23. kép. A keleti földgömb ősi pajzsai : 1. a balti, 2 az angarai 3. a középafrikai, 4. és 5. a lemuriai pajzs maradványai és 6. az ausztráliai pajzs. (PIRSSON-SCHUCHERT nyomán.)

A legrégibb kőzeteket, amelyeket a Föld felszínén találunk, a földtörténeti idők folyamán olyan sokszor és olyan hosszú időn át érték különböző erők behatásai s eközben annyira összenyomódtak, hogy ma már csak nagyon nehezen alkothatunk magunknak képet eredetükről és történetükről. Így aztán most azzal a kérdéssel sem foglalkozunk, hogy ezek a kőzetek eredetileg vajjon tömeges kőzetek voltak-e (azaz olyan kőzetek, melyek a Föld belsejéből feltörő folyékony állapotban levő anyagoknak a Föld felszínén vagy annak közelében való megmerevedéséből származtak), vagy pedig ősi üledékek (azaz olyan kőzetek, melyek a tengerben rakódtak le, vagy pedig a szél vagy jég hatására a szárazföldön). Mindkét kőzetcsoport ugyanis később oly mértékben átalakulhat, hogy egymástól már nem különböztethető meg.

24. kép. A nyugati félgömb ősi pajzsai: 1. a kanadai, 2. kolumbiai, 3. az antilliai, 4. az amazoniai, 5. az archiplatai pajzs. (PIRSSON-SCHUCHERT nyomán.)

Ami azonban rögtön feltűnik, az az a nagyfontosságú szerep, amelyet ezek a régi kőzetek a szárazföldek történetében játszottak. Ismerkedjünk meg vele röviden. A Föld felületének mai szerkezete ugyanis egyrészt arra tanít bennünket, hogy a mai kontinensek ezen régi kőzetekből felépített magok körül alakultak ki, másrészt meg arra, hogy ezek a magok, úgynevezett pajzsok, a kambrium óta állandóan szárazon voltak, ha néha csak nagyon kis mértékben is emelkedtek a tenger tükre fölé. Így tehát arra a gondolatra juthatunk, hogy ezek a régi pajzsok (23. és 24. kép), melyek ma a Föld felszínén egyes darabokban láthatók, a valóságban az ősi összefüggő földkéregnek kiemelkedéseit alkották. Ennek az első földkéregnek többi részét azóta a később lerakódott, fiatalabb üledékes kőzetek elzárják szemünk elől. Mikor aztán bizonyos földtörténeti időszakokban ezekben a fiatalabb üledékekben a feszültség és a mozgások csúcspontjukat érték el, "az üledékek ezekhez a megszilárdult, kiemelkedő pajzsokhoz préseltettek s a nagy nyomás következtében lánchegységekké tornyosultak".

Képletesen szólva, ezek a pajzsok lettek az egyébként ingadozó épület szilárd és mozdulatlan sarokköveivé. Vagy pedig - bocsánat ezért a hasonlatért - a Föld testének csontvázává, gerincévé.

Ezt a kérdést gyakran teszik fel. Sokszor a Föld búvárainak is, akik azonban vagy egyáltalában nem, vagy csak nagyon kelletlenül és kellő tartózkodással felelnek rá. Mert az az időmérték, amellyel a geológusok bolygónk multjának földtörténeti eseményeit mérik, valahogyan nem egyezik az időfogalmakkal. Semmiben sem hasonlít az évszámításhoz, amelynek segítségével a római birodalom virágzását vagy bukását ennyi és ennyi évvel Krisztus születése előtti vagy utáni időben rögzíthetjük, vagy amelynek segítségével megmondhatjuk, hogy az 1935. évi melbournei lóverseny pontosan 100 évvel azután volt, hogy Nürnberg és Fürth között megnyitották a vasutat.

A földtani időszámítás viszonylagos. Csak annyit akar kifejezni, hogy valamely esemény egy másik esemény előtt vagy után következett be, de nem célja és nincs lehetősége bármiféle felvilágosítást is adni arra vonatkozólag, hogy milyen időtartam választotta el a két eseményt. A geológus tudja például, hogy a stassfurti só fiatalabb, mint a limburgi kőszén. Ha azonban azt akarja meghatározni, hogy milyen hosszú idő telt el a só és a kőszén képződése között, akkor összehasonlításul megint csak két olyan esemény közti időtartamot tud felhozni, amelynek a tényleges időkülönbsége szintén ismeretlen előtte. Nincs meg az a megkívánt, abszolút időegysége, amellyel például a devon vagy a triász tartamát meghatározhatná. Legföljebb néhány olyan megfigyelése van, amelyek alapján arra következtethet, hogy a devon hosszabb ideig tartott, mint a triász.

Ebből a szempontból nagyon irigylésreméltó helyzetben van a természettan, mely a másodpere tört részeivel dolgozik, vagy a csillagászat, melynek a 300.000 km/sec-os fénysebesség igen bámulatos, de hálás egysége, amelynek segélyével százezeresztendős fényévekben kifejezhető távolságokkal dolgozhat, anélkül, hogy ezáltal a legkevésbbé is hitelt nem érdemlőnek, vagy megbízhatatlannak tűnnék fel.

Természetesen a földtan is törekedett arra, hogy a Föld korát nagyobb pontossággal határozhassa meg, mint eddig. Újabb időben nem remélt oldalról érkezett segítség a földtan számára: a rádióaktív jelenségekkel kapcsolatos számításokon nyugvó sokat ígérő és bizalomkeltő módszer. Így aztán remélhetjük, hogy szemlélődéseink ezirányban sem fognak mindíg bizonytalanok maradni.

A földtan gyermekkorában erősen tartotta magát a bibliai felfogás, mely szerint a Föld mintegy hatezer esztendős. Olyan felfogás ez, mely még ma is széles körökben talál hívőkre. Azok számára, akik a genezis által felsorolt családfákat és leszármazási táblázatokat kínos pontossággal tartották számon, nagyon felemelően hatott az a tudat, hogy "az ég és föld, a középpont és a gömb, a felhők és vizek, valamint az ember is 4004-ben Krisztus születése előtt, október 26-án reggel kilenc órakor teremttettek". Egyetlen egy geológus sem merte volna - de nem is lett volna szabad - a Föld "bűnlajstromát" ilyen pontosan utánaszámítani. Ezek a pontos számítók csak annyiban voltak sajnálatraméltóan hanyagok, hogy nem közölték, vajjon nyári vagy téli időszámítás, greenwichi vagy középeurópai idő szerint adták meg adataikat! Az a tény azonban, hogy a mult század geológusai - és pedig nemcsak a jelentéktelenek - szilárdan hittek ebben az elképzelésben, lehetetlenné tesz számunkra minden gúnyos mosolyt.

Mikor azután a földtan ezt a néhány évszázadot elégtelennek találta ahhoz, hogy olyan jelenségeket, mint a Colorado Nagy Szurdoka, vagy a Niagara-vízesés, megmagyarázzon, és becslései közben könnyen évmilliókhoz jutott, hűséges szolgái, talán éppen a materialisztikus világszemlélet hatása alatt, a másik határtalan végletbe estek. HUTTON például azt hirdette, hogy sehol sem találta meg a kezdet nyomát s a földtani történésekben seholsem lát véget.

Az első felfogást, mint teljesen elégtelent, ma már elejtették, mert senki sem teheti magáévá anélkül, hogy ezáltal ne kerüljön összeütközésbe a valósággal. Az utóbbi pedig éppúgy nem áll a kézzelfogható bizonyítékok alapján, s legföljebb spekulatív álmodozások jelszavaként használható. Annyi biztos, hogy a földtörténeti eseményeket nem lehet rövid hat évezredbe összesüríteni, viszont a végtelenségbe sem lehet kinyujtani.

E között a két szélsőség között, amelyeket ma már egy geológus sem tesz magáévá, vannak azonban önkényes becslések és hitelt érdemlőbb számítások.

Kiváló fizikusok komolyan kísérleteztek azzal, hogy a Föld gyanítható korát megállapítsák. Mikor módszereik és előzetes eredményeik a magasabb számtan bonyolult képleteinek és számításainak megtámadhatatlan jellegét vették fel, a geológus megadóan s egyelőre még egykedvűen vette tudomásul ezeket az eredményeket. De az első biztos eredmények felkeltették érdeklődését. Majd kevéssé örömteljes, de végül mégis csak termékeny viták következtek, mert a geológus sem azokkal a túl magas, sem pedig nagyon alacsony számokkal nem azonosíthatta magát, amelyeket az egyes kutatók egymás után nyilvánosságra hoztak. Megkezdődtek LORD KELVIN-nel, aki nagylelkűen arra az álláspontra helyezkedett, hogy a Föld kora legfeljebb mintegy 20 és 40 millió év között lehet. Ezt a számítást azonban, minthogy a DARWIN értelmében vett szerves fejlődés ily rövid idő alatt nem jöhetett létre, csakhamar elvetették. És midőn a csillagászok a táguló világegyetem elméletében arra a meggyőződésre kényszerültek, hogy a Föld már legalább néhány milliárdnyi évet hordoz a hátán, akkor megint csak a geológusok voltak azok, akik vonakodtak ezt a milliárdos életkort elfogadni. Ugyanis egyszerűen nem igaz az, hogy minden történést meg lehessen magyarázni, csak elég tékozlóan és felelősség nélkül kell bánni az idővel.

A hírhedt kérdésre azonban, az egymásnak ellentmondó és csak a földtan túl hosszú vagy túl rövid tiltó szavai által korlátozott becslések közben, mégis adhatunk előzetes, ha nem is végleges választ. A Föld idősebb negyven millió évnél, de fiatalabb a beláthatatlan évmilliárdok által megadott kornál.

Úgy látszik, a geológusok felelősek a két szélsőséges becslésért. Ezért feltehető, hogy olyan módszerek birtokában vannak, melyek alapján a más tudományágak segítségével nyert adatokat elfogadhatják vagy elvethetik s amelyek ezenkívül elég hiteleseknek is tűnnek. Ezeknek a földtani elképzeléseknek jellegzetes egyszerűsége azon a feltevésen alapul, hogy a változások, amelyek bizonyos jelenségekben ma bekövetkeznek, a földtörténeti multban nagyjából hasonló sebességgel mentek végbe. De ebben az egyszerűségben vannak a hibaforrások is! Ezért kell tehát valamennyi, vagy legalább is majdnem valamennyi kormeghatározást kellő fenntartással fogadni. Mert alig hihető, hogy amikor a Föld nyughatatlansága általános volt - pour les besoins de la cause -, éppen ezek a sebességek maradtak volna változatlanul az idők folyamán. Azonban, amikor a számok ilyen tekintélyes nagyságrendűek, amikor nem 4 vagy 4000 évről, hanem évmilliókról van szó, megengedhetjük magunknak, hogy az említett pontatlanságok fölött nyugodtan napirendre térjünk.

Világítsuk meg most ezt néhány nagyon egyszerű példával. Így, ha azt tesszük fel, hogy mindazok az üledékek, amelyekről a sziklák története című fejezetben megemlékeztünk, mondjuk a 100.000 méteres tekintélyes vastagságot érik el, s ha most még ismerjük azt az időt, amely alatt manapság a hasonló kőzetek képződnek, akkor azt az időt, amely az első kőzetrétegek keletkezése óta eltelt, nagyon egyszerűen, tört formájában fejezhetjük ki. 100.000 osztva a jelenleg észlelt sebességgel... s máris előttünk a Föld pontos születésnapja, amelyet minden iskolásgyermek kiszámíthat, ha kedve van az osztást elvégezni. Azonban, most következik a de! Az első csapda máris előttünk áll, midőn a jelenlegi üledékképződési sebességet akarjuk meghatározni, hiszen ez a Nílus deltájától kezdve a jeges tengerekig nagyon változatos, ma csakúgy, mint a multban is. A második baj meg a földkéreg mozgásaiban leselkedik ránk. Ezek annyi szabálytalanságot hoztak létre a kőzetek sorozatában, annyi képződményt eltüntettek, hogy a megadott 100.000 méteres vastagság már eleve nagyon valószínűtlen.

Egy másik, hasonló számítás azon a be nem bizonyított feltevésen alapszik, hogy az óceánok vize eredetileg édes volt s a sót csak a földtörténeti idők folyamán szállították bele a folyók, melyek útjuk közben ezt a sót a kőzetekből kioldották és magukkal vitték. Már 1720-ban felállítottak egy egyenletet, mely talán egyszer, ha a ma még megfoghatatlan és kiszámíthatatlan mennyiségeket be tudjuk helyettesíteni, valamilyen eredményt szolgáltat. Ez az egyenlet a következő: Az óceánok összes sómennyisége osztva a folyók által évenkint behordott sómennyiséggel egyenlő az óceánok korával.

1899-ben végezték az első számításokat, amelyek alapján megkísérelték az óceánok sómennyiségét s így a Föld korát meghatározni. Az eredmény elég jól ütött ki bolygónkra nézve, amennyiben szerinte Földünk 90 millió éves volna, ami a későbbi számadatokhoz képest még elég kellemes kornak mondható. Ma azonban a geológusok már inkább azon felfogás felé hajlanak, hogy az óceánok sótartalma, legalább is részben már eredetileg bennük volt. Így aztán ez a számítási elmélet is megbukott. Azonban ennek ellenére is akadt vállalkozó szellem, aki tekintetbe vette az újabb felfogásokat is az óceánok sótartalmát illetőleg, s 1929-ben mégegyszer megpróbálkozott a számításokkal ezen az alapon. Bármennyire is óvatos volt azonban számításaiban, a Föld mégis elvesztette közben ifjúsága varázsát s tekintélyesen megöregedve, 400-600 millió éves korral került ki ebből a számításból!

Ezeknek az egymástól annyira távol fekvő eredményeknek a nagyfokú változatossága, meg a nagyon is ingatag számítgatások annak a felismerésére kényszerítenek bennünket, hogy még túl bizonytalan minden feltevés Földünk korát illetőleg. Nemrég még egyenlő valószínűséggel becsülhették néhány tíz- vagy néhány százmillióra.

A rádiumnak és tulajdonságainak felfedezése olyan módszert szolgáltatott, melyet különös figyelemmel kell üdvözölnünk. Úgy látszik, hogy ez a módszer valóban változatlan sebességeket mér. Minden új adata feltűnő pontossággal igazolja a már elért eredményeket. Közismert tény, hogy az uránelem nagyon lassan lefolyó rádióaktív folyamatok során egész sereg más elemre bomlik, egyebek között héliumra és ólomra. A rádióaktív úton keletkezett ólom megkülönböztethető az ásványokban előforduló közönséges ólomtól. Ha már most valamely urán tartalmú kőzetben, amelyről tudjuk, hogy mely földtani korszakba tartozik, héliumot és ólmot találunk, akkor a hélium és ólommennyiségnek a még jelenlevő, el nem bomlott uránhoz való viszonyából és a bomlási sebességből kiszámíthatjuk az időt, amely ennek az urán tartalmú kőzetnek a keletkezése óta eltelt, illetőleg következtethetünk annak a földtörténeti korszaknak a korára, amelyből az illető kőzet származik. Így például, ha egy ásványban 280 milliószor annyi héliumot és ólmot találunk, mint amennyi benne egy év alatt keletkezhetik, akkor annak e legegyszerűbb (csak közelítő) számítás szerint legalább 280 millió évesnek kell lennie.

Ennek a módszernek első eredményei ahhoz a meglepő valószínűséghez vezettek, hogy a régebben elképzelt földtani évmilliókat jócskán meg kell sokszorozni. Az archaikus kőzetek rádióaktív ásványainak elemzései azt mutatják, hogy a földtani erők már legalább másfélmilliárd év óta működnek. S ezek még csak nem is a Föld első megszilárdulási kérgének kőzetei!

De bármennyire csábítónak tünjenek is ezek a számítások, tökéletes pontosságukat még nem sikerült beigazolni. Hiszen pontosságuk azon a - természettanilag természetesen jól alátámasztott - feltevésen nyugszik, hogy a rádióaktív bomlás sebessége a földtörténeti idők folyamán változatlan maradt.

Így azután barátságos vitában állanak egymással szemben a természettan művelői a Föld búváraival. Az előbbiek azt akarják bebizonyítani, hogy az archaikus idők kezdete óta legalább 1600 millió év telt el, míg a Föld búvárai számos, bár nem mérhető tény alapján viszont azt állítják, hogy ezt az időtartamot legalább 500 millió évre becsülhetjük. Az idő azonban halad, a tudomány gyarapszik, s később egyszer talán majd megtudjuk, ki jutott legközelebb az igazsághoz.

Már olyan tiszteletet parancsoló számmal is, mint az 500 millió év, értelmetlenül áll szemben felfogó képességünk. Más eszközökre kell tehát támaszkodnunk, hogy továbbsegíthessük képzelőerőnket. Gondoljuk valónak azt a kettős szempontból is ábrándos feltevést, hogy az egész földtörténetet, kezdve az archai időktől, napjainkig filmre vették. Pergessük le most ezt a filmet olyan hosszú előadásban, mely pontosan 24 óra hosszat, éjféltől éjfélig tart. Akkor az első tizenkét órát a legkorábbi idők rejtelmeinek szentelnők, annak a kornak, amelyről még ma sem tudunk semmit. A már előzőleg említett Atikokaniá-nk csak déltájban jelennék meg a filmen. Az ókor, számunkra oly furcsa élőlényeivel, további nyolc órát venne igénybe s már körülbelül éjjel negyed tizenkettő volna, mire a középkor rejtélyes óriásgyíkjai letűnnének a vászonról. Ennek a valószínűtlenül hosszú filmnek utolsó háromnegyed órája alatt az újkor jelenne meg előttünk. S öt másodperccel éjfél, vagyis a film befejezése előtt jelennék meg végre először - az ember!

Az emberiség történelme a földtörténet huszonnégy órájából csak öt másodpercre terjed. Mily végtelenül elenyésző, rövid idő ez!