V.
A HEGYEK KELETKEZÉSE

Dicsőségteljes és magasztos hivatásuk tudatában a mindenről daloló költők már többször megénekelték, hogy a hegyek mozdulatlanok és örökkévalók. Azonban tévedtek, ami jogukban állott, mert poetis omnia licet! Tévedésük különben nagyon emberi és nagyon érthető. Hiszen a költők a hegyek fenséges nyugalmát és magasztosságát a saját rövid kis emberi életükhöz mérték. Fogékony és kivételes lelkületükben a lángoló és szent hegyek örök csúcsait a kifínomult regényesség lengi körül, amelyben az ember a mulandóságnak csak parányi kis porszeme.

A Föld búvára azonban máskép látja a dolgokat. A múlt prófétájának szemében a költők örök hegye csak valami földtörténeti hegység töredéke. Olyan hegységé, amely tegnap még nem volt meg, holnapra megint elmúlik, s az idők tükrében éppen olyan múlandó, mint maga az emberi test.

A geológus nagyon jól tudja, hogy MOHAMMED elmehet a hegyhez, de a hegy nem mehet MOHAMMED-hez. De azt is tudja, hogy MOHAMMED, ha nem megy a hegyhez, egyszerűen nem elég örökkévaló ahhoz, hogy bármi kis kilátással is várjon a hegy megérkezésére. A hiba tehát MOHAMMED-ben van és nem a hegyekben, mert ezek mozdulatlansága csak látszólagos!

Ha a hegyekben, mai alakjukban úgy, amint a jelenlegi oszthatatlan pillanatban szemünk előtt állanak, csak tulajdonképen a Földön kívül fekvő okok eróziós tevékenységének eredményét látnók, még akkor is csakhamar rájönnénk a valóságban végbemenő események ilyen nagyon tökéletlen elképzelésével is, hogy a hegyeknek meglehetősen hamar kellene lepusztulniok s a völgyeknek feltöltődniük, mígnem egyhangú elegyengetésük jön létre, mert ameddig az erózió működik, egyetlen hegy sem lehet örökéletű. A költői örökkévalóságból így lesz a földtan megvilágításában rövid élettartamú korlátozottság. Vannak azonban más, mélyebb okok is, amelyek székhelye magában a Földben van. Állandó, hol gyorsabb, hol lassúbb ütemű munkájuk megakadályozza, hogy kialakulhasson ez az egyhangúság, és így a jó öreg Föld állandóan megújul. A fiatal lánchegységek a legbeszédesebb bizonyítékai ennek az erős mozgékonyságnak. A régebbi megújulások megmerevedett maradványait pedig a már csak belső szerkezetükről felismerhető öreg, letarolt hegységekben láthatjuk. Ha az Alpesek vagy a Himalája felé közeledünk, azonnal feltűnik, hogy ezek a lánchegységek fiatalkori üledékekből épültek fel. Ezeknek szabályszerű elhivatása az volna, hogy vízszintesen települjenek, mint ahogyan a fiatal lánchegységek aránylag csak keskeny övén kívül valóban így is látjuk őket: nagy területeken mozdulatlan, vízszintes településben. Itt azonban, a hegységekben, ezek a fiatalkori rétegek meggyűrődtek, összetorlódtak és egymásra tolódtak, mégpedig olyannyira, hogy e nyugtalan felépítés láttán még a legártatlanabb detektív is felfedezné az első szempillantásra, hogy itt valaminek történnie kellett!

A mozgékony földkéreg képe számunkra mindenesetre nem valami meghitt, nagyon is szöges ellentétben áll mind ama berozsdásodott és sziklaszilárd meggyőződésünkkel, amelyek a terra firma vagy a szárazföld fogalmával kapcsolatosak. Egyelőre tehát a felé hajlunk, hogy az ilyen történéseket a földtörténeti ködös, távoli multba száműzzük. Erős meggyőződésünk, hogy manapság ilyesvalami már nem történhetik meg! Az érzés és értelem azonban itt meglehetősen tévútra vezettek bennünket. Igaz ugyan, abban a kiváltságban részesülünk, hogy a Föld történetének egy aránylag nyugodt időszakát élvezhetjük. A földfelület változásai ma valóban olyan lassan mennek végbe, hogy rövid földi létünk néhány esztendeje alatt csak nehezen figyelhetünk meg észrevehető eltolódásokat és mozgásokat. Ilyen mozgásjelenségek azonban ennek ellenére elég nagy számban ismeretesek már a történeti időkből is, és mindenesetre elegendők voltak arra, hogy belőlük a lábunk alatt ingó Föld költői kifejezése megszülethessék, vagy hogy a néplélek anyagot merítsen sok legenda számára. Így abból a földtani tényből, hogy Normandia, a Bretagne és Flandria partja ma lassan süllyed, e vidéken az a legenda született meg, hogy a Douarnezi-öbölben Ys falucska az V. században a tenger fenekére süllyedt. Ha az idő szép és a víz átlátszó, ma is láthatjuk a tenger fenekén a törmelékhalmokat, ha pedig valaki nagyon figyel, harangok csengésének fínom hangját is meghallhatja. Veurne mellett meg a babonás halász St. Idesbald elsüllyedt apátságának romjából a barátok titokzatos karénekét hallja. Pomerániában ma is mutogatják azt a helyet, ahol Vineta városa a tengerbe süllyedt.

Vannak olyan vulkánikus kitörések és földrengések, amelyek alkalmával új szigetek keletkeznek, vagy pedig meglévők eltűnnek. Mindezek a földkéreg nyugtalanságának és mozgásának világos, szélsőséges megnyilatkozásai. A Krakatau izgalmas históriája eléggé ismeretes. A Ferdinandea-sziget körül kitört politikai bonyodalom meg nem nélkülözi a dolog nevetséges oldalát sem. 1831 júliusában Sziciliától délre egyszerre csak megjelent egy kis sziget, olyan helyen, ahol addig néhány tízméteres tengermélységet mértek. Egy éber angol tengerész hamarosan ki is tűzte ott az Egyesült Királyság lobogóját. Az év elmultával azonban mindjárt a születésekor hadászati jelentőséget nyert sziget elmult megint, áldozatul esve a tenger hullámának!

Nagyobb fontossága van azonban szemünkben a földkéreg lassúbb mozgásainak. Ezeket nem annyira hirtelen, helyi hatásoknak tulajdoníthatjuk; fokozatos fejlődésükkel jó bepillantást engednek azon erők természetébe, amelyek működésük hosszú ideje alatt hegységeket gyűrnek és emelnek fel. Ilyen lassú változások legjobban a partvonalak folyamatos eltolódásaiban nyilvánulnak meg. De természetesen éppúgy minden más jelenség is alkalmas ebből a szempontból, ha világosan mutatja meg a szárazföld magasságváltozásait a tenger tükréhez mérve. Persze sohasem beszélhetünk abszolút változásról, mindíg csak viszonylagosról. Ha azt tapasztaljuk, hogy egy korállokból álló képződmény magasabban van, mint amely tengermélységben a korállok ma megélhetnek, akkor ebben csak annak a - nagyon meggyőző - bizonyítékát kell látnunk, hogy itt eltolódás, mozgás megy végbe. De nyitva marad a kérdés, vajjon a szárazulat süllyedt-e vagy pedig a tenger emelkedett. A geológusnak ugyan ez meglehetősen közömbös, mert hiszen a végeredmény tulajdonképen ugyanaz.

A szárazföld emelkedései és süllyedései - vagy ami ezzel egyre megy, a tenger tükrének süllyedései és emelkedései - néhány közismert példa révén határozottan felismerhetők. A legtöbbet emlegetett példákból itt most csak kettőt szeretnék felemlíteni. Skandinávia fjordjai tulajdonképen tengerbe fúlt völgyek (XLVI. tábla). Ez annyit jelent, hogy Skandinávia most körülbelül olyan állapotban van, mintha az Alpeseket részben víz alá süllyesztenék. A süllyedés, amely ezt a tengerbefúlást okozta, régebbi keletű. Ma itt már megint emelkedést tapasztalunk, s a tengerbefúlt völgyek lassan visszaadatnak régi, eredeti rendeltetésüknek, a folyók letaroló működésének. A skandináv partoknak ez a fiatalkori emelkedése, amely a geológusok számítása szerint évenkint átlagban mintegy 50 centiméternyi, világosan mutatja a tenger hullámai által a régebbi időkben kialakított, kiemelkedett letarolási felületeket. Az emelkedést először valószínűleg halászok figyelték meg; észrevették, hogy a már ősapáik idejében is használt kikötők szűkek és sekélyek lettek, annyira, hogy már nem is használhatták ezeket a régi helyeket. S a sziklák, amelyek régebben a tenger alatt voltak, s oly sok veszélyt rejtettek magukban a halászok számára, egyszerre csak elvesztették veszélyes jellegüket. A halászok könnyen meg tudták kerülni őket, mert a vízből kiemelkedtek. Az egész jelenséget még más nagyon meglepő tény is igazolja: Stockholm és a finnországi Turku között jelenleg mintegy 14.000 apró sérsziget (XII. tábla) emelkedik ki a tengerből, melyek száma évről-évre néhány százzal szaporodik.

Pontos mérések arra az eredményre vezettek, hogy Svédország és Finnország északi partvidéke gyorsabb ütemben emelkedik, mint a déli. Norvégia és a Keleti-tenger német partvidéke ezzel szemben ma nem mozog észrevehetően. Nagyon fontos tény ez, mert azt bizonyítja, hogy Skandinávia mozgása valóban a szárazulat emelkedése. Tehát nem csak látszólagos emelkedés, amelyet esetleg a tenger tükrének általános süllyedése okoz. Hiszen ha így volna, akkor e többi partrészletnek ugyanilyen sebességgel kellene emelkednie.

A Földközi-tenger partvidékén is megfigyeltek hasonló eltolódásokat. Itt a partvonal a rómaiak idejétől mintegy 1 métert süllyedt, újabb időkben azonban megint emelkedést figyeltek meg. Ezeknek jól ismert bizonyítékait a Nápoly melletti Pozzuoli közelében levő Jupiter-Serapis templom oszlopairól olvashatjuk le. Ezek több mint egy évszázadon keresztül voltak a tenger színe alatt, majd a Monte Nuovo 1538-ban bekövetkezett kitörése után megint a víz színe fölé emelkedtek. Az oszlopokba a kagylók lyukakat fúrtak, ezek a lyukak ma mintegy 5 méternyire vannak a tenger tükre fölött, mint a kiemelkedés mértékének pontos jele. Mindenesetre helyes, ha ezeknek a számoknak jelentőségét nem becsüljük túl, s csak bizonyos fenntartással értelmezzük őket. A szám sokkal merevebb, sokkal kérlelhetetlenebb, semhogy a földtani viszonossághoz könnyen alkalmazkodni tudna. Mindkét felsorolt példából egyébként világosan látjuk, hogy egy és ugyanazon területen emelkedések és süllyedések figyelhetők meg. A függőleges irányú változások tehát nem mennek végbe állandóan ugyanabban az irányban, hanem inkább az emelkedések és süllyedések váltakozásában nyilvánulnak meg. Ez a tény bizonyos fokig jogossá teszi a lábunk alatt táncoló föld kissé túlhajtott fogalmát. Az abszolút számnak pedig valahogyan ingatag, időbeli jellegét látjuk. Hiszen a valóságban semmit sem mond arról a sok változásról, amelyek lejátszódtak, mielőtt a végleges és számmal jellemzett eltolódási fok előállott.

A jelenkori talajmozgások példáit Németalföldön is tanulmányozhatjuk. Az ország állandóan süllyed, úgyhogy csak a természetellenesen sok gát tudja megvédeni az elöntés veszedelmétől. A jelenleg 25 és 90 méteres mélységek között fekvő Dogger-padról a hálók már több alkalommal hoztak fel mammutfogakat. Ez bizonyíték arra, hogy a földtörténeti közelmultban itt nagyobb szárazföldi terület volt, itt ömlött a tengerbe a Rajna és az Elba.

Elégedjünk meg ezzel a pár jelenkori példával. Világosan látjuk ezekből, hogy a földkéreg mozog, nyugalma csak látszólagos. Ezt eddig csak egy költő sejtette, JÁNOS apostol és evangelista, aki a Jelenések Könyvében ezt írja: "És minden sziget elmulék és a hegyek többé nem találtatának." Ez nem egészen sikerül mindíg a hegyeknek, mert a Föld búvára a földkéreg szerkezetéből és felépítéséből mégis csak elénk tudja állítani a hegységeket, még akkor is, amikor mint hegyek már régen eltűntek.

Az üledékes kőzeteknek - tekintettel keletkezési módjukra - tulajdonképen nagy területeken vízszintesen illenék elhelyezkedniük (40. kép). Alul fekszenek ilyenkor a legidősebb képződmények (1) s fölöttük a fiatalabbak lerakódásuk sorrendjében (2, 3. stb.). Ez sok területen így is van, ott, ahol egyáltalában nem, vagy - földtani mértékkel mérve - csak jelentéktelen mozgás ment végbe (XXI. és XLVII. tábla). Más területeken azonban, így a legtöbb hegységben, az üledékes kőzetek eredeti vízszintes helyzetükből a földkéreg mozgásai következtében kimozdultak. Megtörténhetik az is, hogy természetes sorrendjük szakad meg, vagy pedig nagymértékben megváltozik (XLVIII., XLIX. és XIII. tábla). Ezekkel a jelenségekkel foglalkozik a tektonikus, vagyis a Földnek az a kutatója, aki főleg a Föld szerkezetét, felépítését és a rétegeknek egymáshoz való helyzetét tanulmányozza. A tektonikus feladata tehát, hogy ezeket a zavarokat tanulmányozza és belőlük azokat a mozgásokat elénk varázsolja, amelyek az idők folyamán a Föld arculatát megváltoztatták. Persze nem valami hálás feladat a földtörténeti forradalmak történetírójául felcsapni. Mert sok ilyen zavar van s a köztük levő különbségeket csak kint a természetben, ahogy a geológus mondja, a terepen lehet tanulmányozni. Ha meg a laboratóriumokban próbáljuk utánozni a természetet, és mesterséges úton akarjuk a kőzetekben a zavargásokat létrehozni, akkor ezekre csak azok a korlátozott viszonyok érvényesek, amelyeket a laboratórium tere és főleg a még jobban korlátozott kísérleti idő szab meg. Ezzel szemben a természet a végtelenség laboratóriumában kísérletezik.

40. kép. Az üledékek szabályos helyzete.

Éppily kevéssé fog sikerülni, hogy a természetes események örök változásait valamilyen felsőbb mennyiségtani képletbe öntsük. A természet többnyire nem nagyon tartja magát a mennyiségtan szabályaihoz. Így aztán minden szelvény, amelyet gondolataink rögzítése céljából kell megrajzolnunk, szükségszerűen csak vázlat. Ez pedig eszményi általánosításai miatt tulajdonképen sehol sem illik teljesen a valóságra. Nagy általánosságban a földkéreg üledékes takarójának függőleges és vízszintes elmozdulásait különböztetjük meg.

Az első esetben a földkéreg egyes rögei úgynevezett törések mentén néha több ezer méter távolságra eltolódnak egymáshoz képest (41. kép). Ennek következtében különböző korú rétegek kerülnek egymás mellé. Sokszor azonban egyáltalában nem tudjuk megállapítani, hogy melyik része mozdult fölfelé, melyik lefelé. A függőleges elmozdulások tehát abban nyilvánulnak meg, hogy törések jönnek létre, amelyek mentén a földkéreg kisebb vagy nagyobb térhez tud alkalmazkodni, aszerint, amint a Föld belsejében fellépő feszültségek ezt megszabják. A földkéreg összenyomódása következtében létrejött törés tehát oly eltolódásokat tesz lehetővé, amelyek következtében a földkéreg megrövidülhet. A húzófeszültségek ezzel szemben arra törekednek, hogy a Föld kérgét kitágítsák, kiszélesítsék, széthúzzák. Ezek minden valószínűség szerint abban nyilvánulnak meg, hogy két helybenmaradt vagy emelkedő sasbérc között hosszúkás árok süllyed be (41. kép). Számtalan példa igazolja, hogy ez a jelenség lényeges szerepet játszik a kontinensek szerkezetében. Ilyen lesüllyedt árok a Rajna völgye is, két magasra emelt rög, a Fekete-erdő és a Vogézek között. A Holt-tenger és a Jordán irányát is ilyen árok szabja meg. A nagy afrikai tavak egyenesen lefutó vonalát húzás által létesült óriási törési vonalak határolják, amelyek mentén Afrika már szinte szétszakadással fenyeget. Időszerű az a kép, amelyet Gibraltár bevehetetlen sziklái mutatnak. Meredek falaik létét a jurakori mészkőben bekövetkezett törésnek köszönhetik. Ez a törés alakította ki Gibraltár természetes erődjét.

41. kép. Vetődés és árkos beszakadás.

A Föld valamennyi magas hegységében azonban a rétegek gyűrtek (XLVIII. tábla). Világos, hogy a gyűrődésnek a földkéreg vízszintes összenyomódásával kellett keletkeznie, amely érintőlegesen, vagyis a földgolyó érintőjének irányába hatott. Nincs elegendő helyünk itt arra, hogy a gyűrődések különböző alakjait felsoroljuk, megismertessük az egyenes és ferde, a részarányos és részaránytalan, a másodlagos és mindenféle egyéb redőket, amelyeket sok hegységben láthatunk. Elégedjünk meg annyival, hogy a legönkényesebb vázlattal a legönkényesebb gyűrődést ábrázoljuk.

De hogy a valóságban végbemenő eseményeket jobban megérthessük, előbb végezzünk egy közönséges és egyszerű kísérletet. A hozzávaló eszközök mindenütt kéznél vannak: terítővel leborított asztal és jóakaratú, nem túl szigorúan ítélő olvasó! Képzeljük most el egy pillanatra, hogy az asztalterítő, amelyen két kezünk egymástól némi távolságban nyugszik, nem más, mint a Föld üledékes kőzetekből felépített takarója. Balkezünk nyugodtan fekve marad. Ez az ütköző bak s később ebben a könyvben még mint ellentállást kifejtő szárazfölddel fogunk vele találkozni. A jobbkezünket pedig, amely WEGENER értelmében előrenyomuló kontinenst képvisel, gyönge nyomással a terítőn a balkezünk felé toljuk. Ezzel vízszintes, érintő irányban ható nyomásfélét fejtünk ki a földkérget helyettesítő asztalterítőre. A következményekből ítélve, ez nagyjelentőségű tett! A két kéz közötti területen - később ezt majd a Föld kutatóinak elnevezéséhez alkalmazkodva geoszinklinálisnak fogjuk nevezni -, az asztalterítő összetolódik. Redők keletkeznek, ezek eleinte még egyenesen állnak, majd lassan elfekszenek s a további összetolásban egymást kölcsönösen akadályozzák. Végül is ellenállásuk felé feltornyosulnak, összenyomódnak, bonyolult redők tömegévé lesznek, és sokkal kisebb helyet foglalnak el, mint simára kiterített állapotukban. A kísérlet és a földtani valóság között persze még sok különbség van. Az asztalterítő nem különböző kőzetekből álló rétegsorozat, a kéz nem kontinens, az asztal nem kőzetalap és az emberi lassúság még egyáltalában nem földtani időmérték. A mozgás és következményei, az összetolódás és a gyűrődés azonban valódi. Az említett jóakarat segítségével mostantól kezdve az összegyűrt asztalterítőt összehasonlítjuk egy születő hegység valamely meghatározott fejlődési állapotával.

Válasszunk ki most a természetben lehetséges ezer és egy esetből egyetlen egy gyűrődési lehetőséget. Vázoljuk ennek a történetét, anélkül, hogy ezzel a többi lehetőséget kizárnánk, vagy valami módon megrövidítenők. Képzeljük el tehát, hogy valamely zavartalan településű rétegsort a földkéreg vízszintes irányú nyomása meggyűr és a képződő redők kezdettől fogva részaránytalanok. A redők meredekebb szárnyai ilyenkor a nagyobb ellentállás irányában feküsznek.

A további összenyomódás következtében az ilyen redő lassan áthajlik. Ha a kőzet arra alkalmas, akkor ebből a redőből nagy kiterjedésű fekvő redő jöhet létre. A kőzet gyűrődési képessége azonban legtöbb esetben csekélyebb. Ilyenkor a redőszárny középső részén a rétegek kinyúlnak, vagy amint a geológus sokkal tömörebben mondja, kihengerlődnek.

Még egyszer hangsúlyoznunk kell, hogy a kőzetek gyűrődése nem mehet a végtelenségig. Minden kőzet bizonyos határon túl nem gyűrhető vagy nyujtható. Ha az elmozdulás túllépi ezeket a határokat, a kőzetnek el kell törnie. Ilyenkor tehát olyan törések keletkeznek, amelyek nem a függőleges mozgás, hanem tulajdonképen a gyűrődés következtében alakulnak ki. Ezért szakad meg a gyűrt rétegsorozat összefüggése további összenyomódás alkalmával a redő legérzékenyebb pontján, vagyis a redőszárny közepén. Ettől kezdve a rétegsor két része egymásra tolódik s létrejön végül is az úgynevezett áttolt redő, ahol a szétszakadt részek egymáson fekszenek.

Itt a kőzetek szabályszerű sorrendjéről már egyáltalában nincsen szó. Olyan rétegek, amelyek egymás mellé tartoznának, mert egy korban képződtek, olyan rétegek, amelyeknek magasabb koruk miatt a fiatalabbak alatt kellene lennünk, most - horresco referrens - azok fölött fekszenek! A szabályszerű 1-2-3-4 sorrend nem folytatódik a rendes körülmények között várható 5-6-7 rétegben, hanem az áttolódási vonal mentén megint újra kezdődik az 1-2-3-4 rétegsor. Sőt néha még azt is láthatjuk, hogy ez az új rétegsor is zavart, mert egyes részei a mozgásban valahogyan elmaradtak (42. kép).

42. kép. A vízszintes irányban ható erő következtében a rétegek meggyűrődnek, sőt át is tolódhatnak.

A vízszintes összenyomódás következtében így kerülhetnek egymás mellé a földkéregnek olyan részei, amelyek eredetileg talán 500 kilométer vagy még nagyobb távolságban voltak egymástól. Ha a fekvő redőknek ilyen méretű eltolódásairól van szó, akkor takaróredőkről vagy röviden csak takarókról beszélünk. S ezzel most már rá is találtunk arra a vázlatra, amely szerint az Alpesek is felépültek (43. kép). Talán kissé elhamarkodott és szigorúan véve nem egészen pontos meghatározás ez, mert bizonyára nem helyes, ha a lehetőségek sorából egyet kiragadunk, s ezt valamilyen hegységre alkalmazzuk, a többi lehetőséget pedig figyelembe sem vesszük. A töréses és gyűrt hegységek közötti szokásos megkülönböztetés is csak viszonylagos. Mert vannak töréses hegységek, amelyekben redőkbe gyűrt rétegeket látunk. Azután meg alig van gyűrt hegység, amelynek kőzeteit ne járná át számos törés. Mint már említettük, a természet nem sokat törődik a mi osztályozásainkkal, s egyáltalában nem viselkedik a merev típusok szabályai szerint. Ezeknek csak az az előnyük, hogy közülük az uralkodót mint a hegység építészeti stílusát kihangsúlyozhatjuk. Ebben a szűkebb értelemben az Alpeseket takaróredős hegységnek tekinthetjük.

43. kép. Az Alpesek kialakulásának vázlata.

Ne gondoljuk azonban, hogy a hegységnek a földtani építészeti stílusát olyan könnyen felismerhetjük. Első pillantásra bizony nem igen vesszük észre a hegyekben a redők szabályszerű lefutását, sem pedig a takarókat. A hegyek, úgy, ahogy ma előttünk állanak, csak maradványai az eróziótól darabokra szaggatott és részben már el is pusztított földtörténeti hegységeknek. Csak kevés olyan redő van, amely gyökeréig jól követhető. A tektonikus nehéz feladata most már, hogy a rétegek településében és sorrendjében bekövetkezett változásokat tanulmányozza és ezek alapján a hegyeket besorozza abba a típusba, amely szerint az egész hegység felépült. Az egyes hegyek minden egyes rétegét össze kell kötnie annak a hegynek egykorú rétegeivel, melyek az előbbitől bizony néha jó egynehány tíz kilométer távolságban lehetnek. Így követi az egyes hegyeken át a fekvő redőt (44. kép) vagy a takarót, amely a gyökér nélküli töredékeket teljes és sértetlen hegységgé kötné össze, hogyha az erózió nem fejtette volna ki pusztító működését. Így tehát az Alpesek és a Himalája hegyei csak az egymás fölé tolt takarók sorozatának szegényes eróziós maradványai, amelyek a délről jövő nyomásnak engedelmeskedve, az ellenálló euráziai tömb felé nyomódtak össze és préselődtek a magasba. Ma az Alpesek teljes szélessége csak mintegy 150 kilométert tesz ki, azonban ha megint kisimítanók és kivasalnók a redőket, akkor 600-1200 kilométer széles területet födnének be.

44. kép. Fekvő redő rekonstrukciója a megmaradt képződmények alapján, a délfranciaországi Alpesekben.

A földkéreg ilyen összesajtolódásának és megrövidülésének a felfedezése annyira megzavarta az addigi tudást, hogy a Földnek azon szerencsés búvára, aki az első takarót felismerte, elhatározta, hogy jó ideig senkinek sem árulja el felfedezését. Csak a magános emberek meghitt menedékében, naplójában találták meg későbbi magatartásának azt a szerény igazolását, hogy: "az emberek bolondnak tartanának engem!" Igaza volt! Abban az időben csak függőleges irányú mozgásokat tételeztek fel, tehát a törés volt a földkéreg zavarai között a legelőkelőbb. Nagy esemény volt, amikor újabb törést fedeztek fel. Az olyan embert, aki azt hitte, hogy többszáz kilométeres áttolódásokat ismert fel, és a törések mellett egyszerűen csak elszaladt, szükségszerűen bolondnak vagy legalább is álmodozónak tartották volna. S mégis, a takaró nemcsak szerkesztésekben van meg, nemcsak ábrándos kitalálás, hanem kézzelfogható valóság.

Így azután annak a meggyőző bizonyitékává lesz, hogy mennyire mozgékony Földünk kérge!

Ha most összefoglaljuk azt, amire bennünket a törések és a gyűrődések megtanítanak, akkor a földtörténeti értelemben vett hegységben kétféle mozgás okozta eredményt kell látnunk. Vannak vízszintes irányú mozgások, ezek az üledékeket összetolják, gyűrik és hegységekké tornyosítják fel, éppen ezért nevezzük az ilyeneket hegyképző, vagy orogenetikus mozgásoknak. Vannak továbbá függőleges irányban ható mozgások, ezek a meggyűrt hegységeket lassan emelik fel, anélkül, hogy az üledékeket jobban megzavarnák, és ilyen módon nagyobb területeket tehetnek szárazfölddé, ezért szárazföldképző, vagy epirogenetikus mozgásoknak nevezzük őket. Ez a kétféle mozgás nem korlátozódik a földtörténeti mult valamilyen meghatározott idejére. Napjainkban is végbemennek, észrevétlenül és talán nagyrészben észrevehetetlenül is. Lassacskán azonban megváltoztatják Földünk alakját. A földtörténetileg mozgalmas időkben, amikor a kőzetrétegek erősen meggyűrődnek és a nagy hegységek (45. kép) kialakulnak, ezek a mozgások bizonyára lassan mentek végbe, de mégis akkora sebességgel, hogy szemünkben, amikor már csak az eredményt, a bonyolult hegyszerkezetet látjuk magunk előtt, valóságos katasztrófának tűnnek fel.

45. kép. A mai lánchegységek elhelyezkedése.

Ez a felismerés teszi számunkra lehetővé, hogy a töréseket, gyűrődéseket és hegységeket vízszintes vagy függőleges mozgásokkal magyarázzuk, a mozgásokat pedig a földkéregben fellépő nyomó vagy húzó feszültségekre vezessük vissza. Kérdés azonban, hogy honnan származik a nyomás és a húzás, az összetolás és a feszültség? És hogyha most már valóban nem látszik kétségesnek, hogy az Alpesek a harmadkor folyamán délfelől torlódtak össze, akkor joggal kérdezhetjük, hogy miért éppen délfelől, miért éppen a harmadkorban és miért éppen az Alpesek? Kissé szokatlan módon ugyan, de felállítottuk ezzel a kérdést a hegyképződés valódi okaira vonatkozólag. Leplezetlenül vetettük fel a megoldatlan rejtélyt, a szárazulatok keletkezésének és elmúlásának rejtélyét; a földtan alapkérdését.

A kérdés régi és a felelet nehéz.

A költők persze röviden már megfeleltek erre és a felelet húsz évszázadon keresztül változatlan is maradt. Klasszikus formájában ma is gyakran idézik, sokszor talán már csak bevezető jelmondat gyanánt. Ez azonban ne bátorítson fel bennünket, mai embereket, arra a feltevésre, hogy a régieknek ez a felelete kielégítő. Hiszen ez csak a hanyatló római érzékenységének a felelete. Csak megcsodálja a dolgokat, de nem érti meg, ezért a fellengzős lírában keres menedéket: "a természet méltóságában búvik meg a hegyek titka".

Huszadik századunk rideg anyagiassága azonban nem elégszik meg PLINIUS titkaival vagy a természet méltóságát dicsőítő költői kitételekkel. Eléggé sajnálkozhatunk fölöttük, mert hiányos tárgyilagosságuk arra a kiábrándító bevallásra kényszerít, hogy ma még nem tudjuk a hegyképződésnek kielégítő magyarázatát adni.

Bizonyára nem hódolunk a klasszikus ókor megnyugtató lírájának. De éppily kevéssé oszthatjuk a mai mindent bíráló idők sötétenlátását. Igaz, hogy egymagában egyetlenegy elmélet sem tudja a tényeket maradéktalanul megmagyarázni. Igaz, hogy a Föld búvárának naponta a feltevések útvesztőjében kell bolyongania. De hát valóban olyan ki nem elégítők ezek a magyarázatok? Én bizony nem nagyon hiszem ezt. TERMIER megállapítása szerint a földtan éppen a sok nagy rejtélynek köszönheti vonzóerejét, azoknak a rejtélyeknek, amelyeknek megmagyarázása és tisztázása a földtan feladata. A magunk részéről arról tanúskodhatunk, hogy TERMIER és a Föld sok más kiváló búvára már számtalan rejtélyt világított meg kielégítő módon. Azonkívül meg a távoli igazság felé való törekvésükben minden új tényt az ember szolgálatába állítottak, annak az embernek a szolgálatába, aki maga is földtani rejtély.

A földtani feltevések többé-kevésbbé kielégítő jellegének természetesen más jelentősége van. Mert valóban el kell ismernünk, hogy számtalan kísérletet végeztek a hegységek rejtélyének tisztázására. Annyi elméletet állítottak fel, annyira sokfélét és egymástól eltérőt, hogy lassacskán az ember azt a benyomást nyeri, mintha itt valóban valami megoldhatatlan rejtély előtt állnánk. Ez azonban egyáltalában nem így van. Hiszen éppen napjainkban, amikor nagyobb mértékben, mint bármikor a multban, új vagy csak módosított elméletek látnak napvilágot, úgylátszik, mintha a nagy rejtély egyre kisebb térre korlátozódnék, a kérlelhetetlen logika következtében egyre jobban szűkülnének határai. A különböző elméletek ellentétei lassacskán eltűnedeznek és minden új feltevés következtetéseivel tulajdonképen olyan alapfogalmakból indul ki, amelyeket a többi elmélet is elfogad és védelmez. Ha azután valamely geológusnak helyi jellegű jelenséget kell megmagyaráznia, akkor, ha jól ismeri a Föld arculatának mélyreható különbségeit, könnyen megtalálja az elképzelések és feltevések útvesztőjében azt az utat, amely két vagy több általános elmélet alkalmazásával a helyi jellegű jelenség megvilágításához vezet. Az általános hegyképződést is valószínűleg majd valamennyi elméletből kiválasztott részek segélyével fogjuk tisztázni. Csakhogy erre senki sem vállalkozhatik. A kibékülés szelleme ma még nem elég erős ahhoz, hogy az eredmény megint csak új elmélet ne legyen. Sokkal nagyobb és fenyegetőbb ez a veszély, semhogy azt a meghitt és kipróbált módszert feladhassuk, hogy azoknak a legfontosabb elméleteknek áttekintését adjuk, amelyeket a hegykeletkezés magyarázatára előszeretettel szoktak felhozni. A régi és az új elméletek között nem is teszünk sok különbséget, mert hisz a földtanban nem mindíg mondhatjuk meg, mi a régi és mi az új. A legrégibb ma vagy holnap valami új köntösben újra felmerülhet. Nincs egyetlen olyan elmélet sem, amelynek minden állítását teljesen elvetették volna. Csak belefáradtunk sok elméletbe, mert az alapelvek, amelyekből annak idején kiindultak, az újabban felfedezett tények világában többé már nem látszanak olyan maguktól értetődőknek, mint nagy sikereik napjaiban. Az az együgyű biztosság, amelyekkel a régit, a magától értetődőt elfogadták, lassacskán az új fölötti csodálkozásba ment át. S rendszerint ez az a pillanat, amikor új elmélet születik.

A földtani elméletek sokfélesége tehát ne nyugtalanítson bennünket. Nagy számukban tudásunk fejlődésének hősies irama tükröződik. A Föld nyugtalankodása nyughatatlanná tette a földtanilag gondolkodó szellemet is. Végül pedig gondoljuk meg azt is, hogy egy elmélet sem képviseli a valóságot. Hiszen csak kísérlet arra, hogy a régebbi tapasztalatokat új ismereteink alapján magyarázzuk meg.

Mikor a hegységek keletkezésének magyarázatára az első tudományos elméleteket felállították, mindenekelőtt vulkánikus hatásokra, különösen a központi tűzhely hatásosságára gondoltak. Ez az álláspont a mult század elejéről származó egyszerű alakjában ma már túlhaladottnak látszik. De mégis fel kell itt említenünk, mert szokatlanul nagy visszhangot keltett a földtanban. A legszilárdabb meggyőződésű hívei és az ellenpárt között kitört elkeseredett vita erősen emlékeztet két világnézet harcára, amely jóval időszámításunk előtt az egyiptomi papságot rabul ejtette. Szinte azt mondhatnánk, hogy a vita a régi babiloniai Idzubar-époszhoz csatlakozik.

Ez az éposz részben valószínüleg annak a sok árvíznek, illetőleg áradási hullámnak emlékéből alakult ki, amelyek a babiloniaikat a régi évszázadokban oly sokszor meglátogatták. Benne látják sokan azt az ősmondát, amelyből a biblia özönvíz-elmélete is kisarjadzott. Történelmi jelentősége azonban sokkal mélyebb, mert hiszen a valóságban évszázadokkal Krisztus előtt a neptunista világnézetnek hódoltak vele, amely szerint minden dolog eredete a vízben keresendő. A Ra napisten papjaival folytatott dühös vitában ez a gondolat valóban tudományos rendszerré terebélyesedett. A régi görögök útján pedig a mi nyugati eszmevilágunkat is erősen befolyásolta.

WERNER ÁBRAHÁM GOTTLOB (1750-1817) tekintélyére támaszkodva a neptunizmus rövid időre teljes szigorúságával a földtanban is érvényre jutott. A Faust Walpurgis-éjszakájában GOETHE még költőileg is felmagasztalta. A neptunisták számára a vizen kívül semmi sem létezett. Azt hitték, hogy minden kőzet a vízben képződött, valamennyi hegységet a víz hozta létre, s az üledékek gyűrődését és törését a szomszéd kőzetek rejtélyes vonzerejének tulajdonították. A plutonisták ezzel szemben, mint már említettük, a vulkanizmushoz menekültek. A hegyképződést a Föld belsejében hosszú időn keresztül felgyülemlett erők segítségével akarták megmagyarázni. Eredeti formájában mindkét elmélet megbukott, és az igazságért folytatott küzdelemben egyiknek sem jutott osztályrészül a győzelem dicsősége. Az üledékes kőzetek és az eróziós hegységek neptunista igazságok, ellenben a tömeges kőzetek és a tűzhányók a plutonisták nézeteit támasztják alá.

A plutonizmus többször is megpróbálta, hogy a felemelkedési elmélettel a mai tényekhez alkalmazkodjék. Az első elgondolás az volt, hogy az üledékek emelkedését a földkéregben lévő folyékony halmazállapotú tömegek felemelkedésével magyarázta meg, vagy pedig az ezen tömegekben felhalmozódott gázok hatásával. A plutonista eszméknek második és egyelőre utolsó fejlődési állapota pedig abban az elképzelésben nyilvánul meg, hogy a később még részletesebben tárgyalandó folyékony magmában fellépő nyomáscsökkenés következtében mindenféle vegyi folyamat létesül. E nézet szerint eközben nagy melegmennyiségek szabadulnak fel, amelyek hatásaként a lehülés és húzófeszültségek következtében helyileg meggyengült földkéregre nagy nyomás gyakoroltatik. Térfogatnagyobbodása következtében a magmának kisebb nyomású helyek felé kell áramlania, eközben az üledékeket felemelheti és meggyűrheti. Ott pedig, ahonnan a magma elvándorolt, a földkéreg beszakad.

A plutonizmus azonban ebben az alakjában is legfeljebb néhány helyi felboltozódást magyarázhat meg, vagyis függőleges irányú mozgásokat, amelyek a takarók kimondottan vízszintes jellege miatt semmit sem jelentenek.

A mai plutonizmus is elégtelennek látszik arra, hogy a hegységeket megmagyarázza. Teljesen azonban mégsem halt meg az eszme és SHAND amerikai túristája, aki minden magas hegy előtt így kiált fel: "Jupiterre mondom, ennek vulkánikus eredetűnek kell lennie", a valóságban nem más, mint a régi iskola plutonistája. S valóban sok tudományos védelmezője van azoknak az elméleteknek, amelyek üdvösségüket Pluto birodalmában keresik, és a hegyképződés okait a nagyobb mélységekbe helyezik. Ezek a Föld kérgében többnyire csak élettelen takarót látnak, amely a folyékony alap minden mozgásához alkalmazkodni kénytelen, akár felfelé vagy lefelé irányuló áramlatok idézik elő mozgását, akár pedig mélységbeli áramlások, amelyeknek következtében össze kell csuklania a kéregnek. E feltevések közül több viseli magán szükségszerűen a kiagyaltság jellegét, mert hiszen a felületre vonatkozó kérdést a megközelíthetetlen mélységekbe helyezi. A földtanban pedig minden másoldalról hozott új tényt a legnagyobb elővigyázattal kell kezelni. Igaz lehet, hogy hőmérsékleti különbségek a vegyi összetételben és a gáztartalomban levő különbségek következtében áramlások lépnek fel a folyékony magmában, s ezek Földünk kérgének mozgékonyságát befolyásolják, hiszen oktalanság volna feltételezni, hogy amikor a felület nyughatatlan, éppen a Föld belseje legyen nyugodt, azonban a folyékony alsó réteg sokkal mélyebben fekszik, semhogy ezeknek az áramlásoknak a módját és kihatását csak valamiképen is hihetővé tudnák tenni. Azután meg még soha senki nem látta a magmát!

A Föld keletkezéséről szóló elméletekből 1850-ben új elképzelés született meg, amely a maga idejében nagy sikereket ért el, s még néhány esztendővel ezelőtt is úgy látszott, hogy számtalan földtani jelenséget kielégítően tud megmagyarázni. Hivatalosan ma talán már nem fogadják el, de sokan azt hiszik, hogy elhamarkodott volt ez a lépés. A kontrakciós vagy zsugorodási elmélet régi és első szerelme mindazoknak, akiket az új elmélet nem elégített ki, és mégis valamilyen álláspontot el kellett foglalniok. Különösen azoknak a koponyáiban dereng újból reménykedően a klasszikus tanítás, akik WEGENER-től elpártoltak, vagy őt soha nem tudták követni. Persze, némi igazuk van. Ennek a ragyogó összefoglaló elméletnek az egyszerűségében is hatalmas a vonzerő. Megjelenése alkalmával a legkitűnőbb kutatók is feltétel nélkül elfogadták s ma - még meg nem cáfolva - nagy szerénységgel vár arra, hogy az új elképzelések az utolsó tűzpróbát is kiállják. Nagyon valószínűtlen azonban, legalább is jelenleg, hogy régebbi egyeduralmának dicsőséges csúcspontját valaha is újra elérje.

Induljunk ki abból az elképzelésből, hogy a Föld nagy hőmérsékletű magból és meglehetősen vékony szilárd kéregből áll. Kívülről nem jut meleg a földmagba. Fokozatosan kell tehát lehűlnie és ugyanilyen egyenletességgel kell összezsugorodnia, amint azt a zsugorodási elmélet legegyszerűbb fogalmazásában tanítja. A magot körülvevő földkéregnek, minthogy bő lett és önmagában nem tud szilárdul megállani, szükségszerűen alkalmazkodnia kell a zsugorodó maghoz. Az elméletnek akkori, nem nagyon bírálgató alakjában a hegységeket a földkéreg ráncolódásával magyarázták, amely ennek az alkalmazkodásnak szükségszerű következménye lett volna. Ezt az itt tárgyalt természeti jelenséget az érett alma fonnyadásával szokták összehasonlítani. Amilyen mértékben az alma leve eltűnik, olyan mértékben kell héjjának ráncolódnia, zsugorodnia. Ez a példa mindenesetre azt igazolja, hogy az alma kiszáradása héjján észrevehető változásokat okoz, és hogy a hegyek tehát talán okozati összefüggésben állhatnak a földmag zsugorodásával. Egyébként azonban nem nagyon alkalmas arra, hogy az elméletet szemléltesse. Hiszen a ráncok lefutásában a legcsekélyebb törvényszerűséget sem ismerhetjük fel, minden elméletnek azonban, amely a hegységeket akarja megmagyarázni, elfogadható okot kell találnia, nemcsak a hegységek keletkezésére, hanem a Föld felületén való harmonikus eloszlására is. Az a tény, hogy a fiatal lánchegységek a szárazföldeket összefüggő öv alakjában ölelik körül - Európát és Ázsiát délen, Észak- és Dél-Amerikát nyugaton és Ausztráliát északon - valamint az a tény, hogy a különböző világrészeknek földtani szerkezetében is nagyfokú részarányosságot fedeztek fel, meggyőző bizonyítékot szolgáltat amellett, hogy a földkéreg ráncosodása sokkal bonyolódottabb, mint ahogyan a fonnyadó alma alapján vélnénk.

A valóságban a zsugorodási elmélet nem is annyira a ráncokat, mint inkább a földkéregnek a beszakadásait hangsúlyozza. Ezáltal süllyednek be bizonyos részek, helyet készítve az óceánok számára, ellenben mások sasbércként maradtak fenn és szárazulatokat alkotnak. Csak az óceáni medencéknek függőleges lefelé süllyedése vezethetett a földkéreg leggyöngébb részein, azaz a szárazulatok peremén vízszintes összenyomódáshoz, aminek következtében a nagy lánchegységek kialakulhattak.

A kétkedés és bírálat ebben az alakjában sem kímélte meg a zsugorodási elméletet. Lehetséges ugyan, hogy a földkéregnek a földmag tömegének csökkenésével szükségszerűen bekövetkező megrövidülése helyi nyomásokat és feszültségeket, tehát gyűrődéseket és töréseket megmagyarázhat. De nagyon kérdéses, vajjon ezek felvehetik-e a takarók jellegét és méreteit. S emellett nem vettük figyelembe azt, hogy az a mód, ahogyan itt a szárazulatoknak és óceánoknak keletkezniök kellett, csak nehezen egyeztethető össze az óceánokon és a szárazulaton végzett nehézségerőmérések eredményeivel.

Még ha fel is tételezzük, hogy a zsugorodási elmélettől segítségül hívott vízszintes irányú nyomás valóban kihathat a takaróredők méreteinek megfelelő távolságokra, anélkül, hogy másféle jelenségek is létrejöjjenek, mint például, hogy a kontinentális rögök szétszakadjanak, még akkor is felmerül a kérdés, hogy a zsugorodás létesíthet-e egyáltalában ilyen eltolódásokat. Az Alpesekben a földkéregnek egy része annyira összetorlódott, hogy régebben nyolcszor nagyobb felületen foglalt helyet, mint ma. Ha ezt az összetorlódást a zsugorodással akarnók megmagyarázni, azt kellene feltételeznünk, hogy a Föld a harmadkor folyamán nem kevesebb, mint 2400 Celsius-fokkal hűlt le! Az ilyen fokú lehűlés, enyhén szólva, legalább is nagyon valószínűtlen. Nemcsak a szerves életnek a Földön való elterjedésével nem egyeztethető össze, hanem azzal az aránylag csekély hőmennyiséggel sem, amely ma a Földből kisugárzik. Azután meg azt is meg kell gondolnunk, hogy a földtörténet régebbi időszakaiban még sok és talán nagyobb hegységek is kialakultak.

Ezekkel a kifogásokkal szemben a zsugorodási elmélet azt hozta fel, hogy a zsugorodás nem lehet a lehűlés mértéke. Más szóval ez annyit jelent, hogy még akkor is bekövetkeznék a földkéregnek a beszakadása, illetőleg a hegyképződés, ha a földmag melegét a körülvevő földkéreg a világmindenség felé teljesen szigetelné, ha tehát a lehűlés nagyon csekély volna, mert más okok miatt is be kellene következnie a megfelelő mértékű térfogatcsökkenésnek. A híres elmélet, ezzel a bizonytalanba tett kétes ugrással elhagyta klasszikus alakját. A zsugorodás okát most már nem csupán a lehűlésben keresi, hanem a földmag sűrűsödésében és a számos vulkáni kitörésben is, melyek folyamán a földtörténeti idők alatt óriási tömegű gáz és folyékony tömegek szabadultak ki a Föld belsejéből és ömlöttek szét felületén.

Ez a tragikus beszakadási elmélet persze azért részben még mindíg a lehűlésre hivatkozik. A kétkedés azonban most már váratlan oldalról is fellépett és egyre forrongóbb hangulatot teremtett. Rájöttek arra, hogy évezredeknek kellett eltelnie addig, amíg az ember végre felfedezte, hogy a Föld gömbölyű és fokozatosan hűl. Mikor azonban elült a nagy felháborodás s a kedélyek megnyugodtak abban, hogy az emberek a Föld másik felén sem szaladgálnak fejjel lefelé, akkor a Föld gömbalakja a maga egyszerűségében annyira meglepő volt, hogy nagyon természetesnek találták, ennélfogva a lehűlésben sem kételkedett már senki. A radioaktívitás felfedezése azonban a melegnek a Földben való eloszlására vonatkozó elképzeléseinket nagyon összekavarta, lassan kételkedni kezdtek abban is, hogy a lehűlés magától értetődő. Köztudomású ugyanis, hogy radioaktív bomlás alkalmával meleg szabadul fel. Így merül fel most már az a kérdés, vajjon Földünk rádiumtartalmú anyagainak hőtermelése nem elegendő-e ahhoz, hogy bolygónk természetes lehűlését ellensúlyozza. Más szóval: vajjon tényleg lehűl-e a Föld? Sokan kételkednek benne, mások meg egyenesen tagadják.

Mindkét álláspontot természetesen pusztán feltevések támogatják. Ha a Föld mélyében a kőzettömegek ugyanannyi radioaktív anyagot tartalmaznak, mint a földkéreg számunkra hozzáférhető kőzetei, akkor tényleg úgy látszik, mintha a Földnek egyre melegebbnek kellene lennie, tehát végül is belátható időn belül meg kellene olvadnia! Ennek a vészes feltevésnek azonban csak kevés követője van. Sokkal valószínűbbnek tartják, hogy a hőtermelő anyagok mennyisége a mélység felé csökken és hogy még mindíg az általános lehűlés kerekedik felül.

A kétkedés és tagadás tehát egyaránt jogosnak látszik. Az eszmék harcában azonban a kétkedésnek nem sok esélye van. Csak a szélsőségek érvényesülhetnek. A tartózkodás nélküli és határozott tagadásból, amelyet ugyan csak kevés kutató hangoztatott nyiltan, végül is új, haladást jelentő elmélet született meg. Némelyek azt hiszik, hogy a rádiumnak és kísérőjelenségeinek felfedezése határtalan lehetőségeket nyitott meg. Ezek arra törekszenek, hogy az új, sokat ígérő lehetőségek között megtalálják a hegyképződés elfogadható magyarázatát is. Abból indulnak ki, hogy a szilárd földkéreg (sial) a nyúlósan folyós bazaltos alapzaton (sima) úszik. Szerintük ebben a simában elsődleges, következményeiből ítélve nagyon hatásos szerepet játszanak a radioaktív folyamatok. A radioaktív folyamatoknál felszabaduló meleg a simát részben megolvasztja, ezáltal Földünk legfontosabb alakváltozásainak okozója.

Ennek az ellenőrizhetetlen feltevésnek ingatag alapjára nagyon csábító számítást, meggondolást építettek fel. Itt tárgyalható lerövidített alakjában sajnos sokat veszít ez az elmélet nagy vonzóerejéből. Ha lehetségesnek tartjuk a radioaktív olvadást, akkor ez valójában a sima térfogatnagyobbodását, vagyis az egész Földgömb kiterjedését jelentené. Ennek következtében - szöges ellentétben a zsugorodási elmélettel - a Föld sugara egyre nagyobb lesz, a kontinensek mindinkább eltávolodnak a Föld középpontjától. Ez ugyan csak viszonylagos, mert minthogy az olvadék kevésbbé sűrű, mint a kezdetben nyúlósan folyós bazalt, akkor a kontinentális sial-rögöknek mélyebbre kell süllyedniük az alattuk lévő simában, mint azelőtt. Ennek az a következménye, hogy szegélyeik felületét az előnyomuló óceán elönti.

Ez kétségtelenül nagyon fontos mozzanat a hegyképződés szempontjából. A tenger előnyomulása a kontinensek peremén meglehetősen sekély tengereket hoz létre, amelyek a tulajdonképeni óceántól csekély mélységükben élesen elkülönülve a szükséges üledékképző területeket alkotják. A szárazföldről származó törmelékanyag itt nyugodt településben rakódhatott le, majd a hegyképződés legközelebbi alkalmával felgyűrődött és összetorlódott.

Az óceánok alatt pedig, ahol a sial valószínűleg hiányzik, vagy pedig csak nagyon kis vastagságot ér el, természetesen más természetűek a radioaktív felmelegedés következményei. A sima kitágulása a vékony sial-kéregben sok repedést, hasadást hoz létre. Ezek mentén a megolvadt bazalt kitódulhat és a radioaktív folyamat útján létrejött meleg kiszabadulhat. E hőveszteség és az óceán vizének hűtő hatása következtében a sima lassan megint csak megmerevedik és összezsugorodik. A zsugorodási elmélet hívei bizonyára örülnek ennek, mert azt látják, hogy az elméletet a megfelelő pillanatban mégis csak lemásolják. A hegyképződés főszakasza, tehát a tulajdonképeni gyűrődés, így mégis csak azzal a nyomással magyarázható meg, amely a kontinensek peremén a fiatal üledékekre hat, ha a Föld sugara megint kisebb lesz.

A sima lehűlése és megmerevedése végül a hegyképződésnek harmadik és utolsó fejlődési fokozatát vezeti be, mert a folyós állapotba való visszatérés megint csak a bazalt sűrűsödéséhez vezet. A könnyebb sialrögök lassú mozgással megint csak kiemelkednek a simából, a tengerek a szárazulatokról visszahúzódnak, s a fiatalkori gyűrődésekből magas hegységek alakulnak ki, aminőket ma az Alpesekben is magunk előtt látunk.

Abban a nyomatékban, amellyel itt a hegyképződés és vulkanizmus együttműködését próbáltuk megvilágítani, valamint a hegyképződés három nagy fejlődési időszakának mai és általánosan elfogadott megkülönböztetésében, világos bizonyítékát láthatjuk e messzevezető elmélet fiatalságának (1923). Bizonyára nagy becsületére szolgál, hogy egyáltalában felvetette azt a merész gondolatot, hogy bolygónk radioaktív úton felmelegedhetik. Pedig számos ellenvetést és véleményem szerint soha meg nem cáfolt kifogást emeltek ezzel a forradalmi, korát megelőző elképzeléssel szemben. Megítélésem szerint legnagyobb érdeme ennek az elméletnek nem annyira az általa adott pozitív magyarázatokban, hanem inkább abban van talán, hogy több kutató lelkében kételyt ébresztett a régi felfogásokkal szemben.

Már többször hivatkoztunk arra a megállapításra, hogy a kontinensek alatt többé-kevésbbé folyékony rétegnek kell lennie. Összetételében ez eltér a szilárd kéreg összetételétől és elég mozgékony ahhoz, hogy rajta a kontinentális rögök föl vagy legalább lefelé mozoghassanak, belőle kiemelkedhessenek, illetőleg belesüllyedhessenek. Ez az egész megállapítás persze nem puszta kitalálás. Nem az egyik vagy másik elmélet kedvéért agyalták ki. Ellenkezőleg, nagyon is jól megalapozott elképzeléseken és sejtéseken alapul, amelyek épp az utóbbi évek folyamán több oldalról is kétségtelen módon megerősítést nyertek. A pontos mérések valóban azt mutatták, hogy a nehézségi erő az óceánok fölött nagyobb, mint a szárazulatokon. Különösen a fiatal lánchegységekben mért alacsony értékek feltűnőek. Ezek az eredmények azt mutatják, hogy a földkéreg magasabb részei, a szárazulatok, könnyebb fajsúlyú kőzetekből épültek fel, mint az óceánok feneke.

Ezeket a látszólag érthetetlen szabálytalanságokat, a nehézségi erőnek ezeket az eltéréseit különböző módon igyekeztek megmagyarázni. Ma csaknem általánosan az a nézet uralkodik a földtanban, hogy a földkéreg magasabban fekvő és könnyebb részei (sial) úsznak az alattuk levő nyúlósan folyós anyagban, a simában. A sima alkotja az óceánok fenekét is. Azt az egyensúlyi állapotot, amelyre a Föld a nehézségi erő következtében törekszik, izosztáziának nevezzük. Az izosztázia miatt egyetlen egy maradandó jellegű zavar sem következhetik be anélkül, hogy megint többé-kevésbbé gyors alkalmazkodással létre ne jöjjön újabb, állandóbb egyensúlyi állapot. A szárazulatok és óceánok már könnyebben értelmezhetők, ha feltesszük, hogy a földkéreg könnyebb részei a Föld forgása következtében létesülő centrifugális erő hatására magasabbra kerültek, ellenben a nehezebb fajsúlyú részek alul maradtak, s most az óceánok fenekét képezik.

ARCHIMEDES-nek a heuréká-ról híres fürdője azonban még többre is megtanít bennünket. Jól tudjuk, hogy ARCHIMEDES fürdés közben fedezte fel általános érvényű törvényét, amelyhez minden test alkalmazkodni kénytelen, ha valami folyadékban úszik, vagy abba alámerül. Így a földkéreg sial-burka sem vonhatja ki magát ez alól a törvény alól, éppoly kevéssé, mint HIERON király aranykoronája. Az archimedesi törvényből következik, hogy a simából magasabban kiemelkedő könnyebb fajsúlyú tömegnek mélyebbre kell besüllyednie. Ha a sial-rög a simából bizonyos számú résszel kiemelkedik, akkor a sűrűségétől függő meghatározott számú résszel kell folytatódnia a simában is. Hiszen tudjuk, hogy a jéghegynek is nagyobb része a víz alatt van s csak kisebb, kevésbbé veszélyes része emelkedik a tenger tükre fölé (46. kép).

46. kép. Úszó jéghegyek.

Az izosztatikus egyensúlynál való felfogásukat a geológusok előszeretettel szemléltetik egyszerű vázlattal (47 kép). Ebben különböző magasságú, de azonos keresztmetszetű és azonos fajsúlyú hasábok úsznak nagyobb fajsúlyi folyadékon, s azt látjuk, hogy nagyságuknak megfelelően többé vagy kevésbbé mélyre süllyednek bele a folyadékba. Hasonló módon tehát az Alpesek egy hasábjának is mélyebben kell gyökereznie a simában, mint az ugyanilyen keresztmetszetű hasábnak, mondjuk a tenger melletti, jóval alacsonyabban fekvő területen. Ezzel persze még korántsem akarjuk azt állítani, hogy a sial az Alpesek vagy Friesland alatt ugyanolyan élesen határolódik el a sima felé, mint ahogyan vázlatunkban az eszményi tömbök határolódnak el a folyadék felé. Sőt azt sem akarjuk ezzel mondani, hogy a 8840 méter Everest pontosan annyiszor 8840 méter mélységgel folytatódik a simába, mint ahányszorosra azt könnyebb fajsúlya meghatározza, hogy eleget tegyen az izosztatikus egyensúly törvényének. Hiszen a természetben csak átmenetek vannak, azután meg annyi is elég már, ha a Himalája hegység, melyhez az Everest is tartozik, mint egész van kiegyenlített egyensúlyi állapotban.

47. kép. Az izosztatikus egyensúly vázlatos szemléltetése.

Ez az elképzelés magán viseli a vázlatok minden tökéletlenségét. Annyi bizonyos, hogy az izosztáziát csak nehezen képzelhetjük el, mint kevéssé változó tömbök nyugodt egyensúlyi állapotát. A valóságban ugyanis az izosztázia tulajdonképen csak valami nagyon ingatag egyensúlyi állapot felé való törekvést és mozgást jelent. Ezt az egyensúlyi állapotot az úszó sial-rögök nagy változékonysága állandóan megváltoztatja. Néha már azelőtt is alaposan megzavarodik az egyensúlyi állapot, mielőtt az izosztázia egyáltalán bekövetkezhetett volna. Így például feltételezhetjük, hogy a skandináviai tömb nagyjából már régen kiegyensúlyozódott. A diluviális jégtakaró terhe alatt azonban mélyebbre süllyedt a simába, mint ma. S a belföldi jég elolvadása következtében állandóan változó egyensúlyi állapothoz fokozatos izosztatikus emelkedéssel igyekezett alkalmazkodni. Ebben az esetben tehát nem mondhatjuk, hogy az izosztatikus egyensúly, vagy röviden az izosztázia zavarodott meg. Inkább azt mondhatjuk, hogy az egyensúlyi állapot, amelyre az izosztázia állandóan törekszik, változott meg fokozatosan és úgy látszik, hogy nyomon követte az izosztatikus alkalmazkodás. Úgy látszik, hogy a valóságos zavargásokat más, a Föld egyensúlyi állapotában mélyrehatóbb változások okozzák, és így jönnek létre a nehezebben értelmezhető jelenségek.

Hasonló, de általánosabb befolyást gyakorol a földkéreg izosztatikus egyensúlyi állapotára az erózió is. A hegyek letarolása és a törmelékanyag elszállítása, ha aránylag még oly csekély tömegekről is van szó, alapjában véve mégis csak a kontinens tehermentesítését jelenti. A szárazulatnak tehát, az egyensúlyi törvényeknek engedelmeskedve, fel kellett emelkednie a simában. A nagy üledékképző medencéket ezzel szemben a lerakodott kőzettörmelék nagymértékben megterheli. Ezeknek tehát megint mélyebben bele kell süllyedniök a simába, hogy lassú süllyedéssel kiegyenlíthessék növekvő súlyúkat. Az izosztáziának ebből a következményéből arra a kétélű következtetésre jutottak, hogy ez végnélküli folyamat. Eszerint tehát sohasem alakulhatna ki tökéletlen síkság, mert a letaroló tevékenységet részben a szárazulatok emelkedése, részben meg az erózióbázis süllyedése állandóan életben tartja. Eszerint az erózió célja, a tökéletlen síkság, valóban lehetetlenségnek tűnik. Egyesek számára ez alkalom volt arra, hogy a valóságos tökéletlen síkságok létét tagadják, mások számára pedig megfelelő alkalom arra, hogy az izosztázia tanát vessék el. Azonban nagyon is elfogadható módon beigazolhatjuk, hogy a földkéreg növekvő sűrűsége következtében az eróziónak hosszú időn keresztül nagyobb mértékben kell a felszín magasságát csökkentenie, mint amilyen mértékben az izosztázia a területet felemelni tudja. Az előbb említett következtetést tehát ezzel visszautasíthatjuk. A legtöbb kutató ma mind az izosztáziának, mind pedig a tökéletlen síkságnak a létét elfogadja.

Alighogy felfedezték a földkéreg egyensúlyát, amelynek segítségével úgy látszott, hogy sok függőleges mozgást meg lehetett magyarázni, máris elhagyták a tények biztos talaját. Megkísérelték ugyanis pusztán túlzott elméleti okoskodások alapján, hogy a vízszintes elmozdulásokat, tehát a lánchegységek keletkezését is kizárólag az izosztatikus befolyások hatásával magyarázzák. DUTTON, az izosztázia gondolatának atyja (1892) az eróziós tevékenységben - itt letarolás, amott felépítés - az izosztatikus egyensúlyi állapot állandó megzavarását vélte felismerni. A chaque chase a sa place, chaque place a sa chose aranyszabálytól vezettetve feltételezte, hogy a megzavart egyensúlyi állapot csak úgy állhat megint helyre, ha az üledékek visszatérnek a letarolt hegység területére. Ilyen visszatérésről persze nem igen lehet szó.

DUTTON tehát azt tételezte fel, hogy az óceánok szegélyén a fiatal üledékek a kontinensek felé törekszenek. Ebből keletkezett volna az a vízszintes irányú nyomás, amely az üledékeket meggyűri és hegységbe tornyosítja fel.

Ez az új elmélet látszólag egyszerű magyarázatául szolgál annak a ténynek, hogy a lánchegységek mindíg olyan területeken alakulnak ki, ahol a fiatalkori üledékek nagy tömegben rakodtak le. Érdeklődésünkre azonban, - legalább is ebben a kizárólagosságában - sokkal inkább tarthat számot, mert számos ellenvetést váltott ki. Következései ugyanis nem nagyon meggyőzőek. A tartós állandó munka, amelyet az izosztatikus állapotra való törekvés kifejt, mint magyarázat, nehezen egyeztethető össze a földtörténeti szabálytalan ismétlődésekkel, amelyek folyamán viszonylag nyugodt idők erőteljes hegyképző mozgások idejével váltakoznak. Az izosztázia befolyása, amelynek a dolog lényegéből folyólag nagy területeken igen egyenletesen kellene eloszlania, nem bírja megmagyarázni a nagy lánchegységek fölöttébb bonyolult szerkezetét és fontos elágazásait. Éppúgy nem lehet oka a szárazföldi sial-rögökhöz kötött izosztázia annak sem, hogy óriási hegységek egy időben a földtörténeti mult egyetlen egy meghatározott időpontjában képződjenek, hogy mint összefüggő öv az egész földgömböt átfogják.

A történelem nyilvánvalóan kétféle. Az egyik a nyugodt, jólétben élő népek története. Ez egy régi közmondás szerint nem is történelem. Azután meg előttünk áll néhány kultúrnép nagy történelme. Ezek multja megint nem egyéb, mint kisebb-nagyobb átalakulásoknak egymásután következő sorozata. Ebből azt kell következtetnünk, hogy a nyugalomnak és a jólétnek nincs történelme. A történeti mult valóságos nagyságát tulajdonképen azoknak a forradalmaknak a száma és jellege szabja meg, amelyek ezt a multat időszakonként felélénkítik. Ez a végkövetkeztetés azonban csalódást okoz. Hiszen ha a geológusok örökösen azt mondják, hogy a hegyképződés lényegében nem más, mint a földtörténelem valóságos forradalma, akkor a szikláknak, vagy pedig az élet nyugodt fejlődésének története semmi esetre sem lehet az a bizonyos nagy történelem, amelyet a Földtől mindenesetre elvárnánk. Mostantól kezdve tehát történelmi kíváncsiságunkat csak olyasvalami nyugtathatná meg, mint a hegyek története.

Az emberi történelem forradalmai azonban nem olyan egyszerű dolgok, mint ahogyan mi, avatatlanok, az első pillanatra gondoljuk. ROBESPIERRE, DANTON és MARAT, DUPLAY asszony és DESMOULINS LUCILE a történelem sötét vagy hősi alakjai, akiknek több-kevesebb szerepet tulajdonítunk a francia forradalomban, amelyet nagyon helytelenül az egyetlen 1789-es évszámmal hozunk elválaszthatatlanul kapcsolatba. A történész számára azonban a francia forradalom nem korlátozódik erre a tragikus társaságra, sem pedig erre a vészterhes esztendőre. Hiszen beható és fáradságos kutatásai révén rájött arra, hogy a forradalom már sok évvel ezen időpont előtt előkészülőben volt, és utána még évtizedekre kihatott. Ami pedig az említett személyiségeket illeti, azt mondhatjuk, hogy a történész oly történelmi személyek egész sorát hozza kapcsolatba a francia forradalommal, akik már 1789 előtt régen eltűntek, vagy pedig csak sokkal később jelentek meg a történelem színpadán. A történész minden valóságos forradalomban rendszerint három nagy fejlődési időszakot különböztet meg. Az elsőben a forradalmi eszmék rajongó híveinek földalatti és titkos munkája megismerteti azokat a nagy tömegekkel. A másodikban, a tulajdonképeni forradalomban, a felgyülemlett elégedetlenség kirobbanása felborítja a fennálló társadalmi rendet, a harmadik hosszantartó és utolsóban pedig a győzedelmeskedő eszme új, felfogása szerint jobb rendszert teremt. A történésznek igaza van ezzel a beosztással olyankor, ha a forradalmat valóban valamilyen eszme irányítja és győzedelmeskedése után nem sekélyesedik el abban, hogy a régi renddel óvatosan kiegyezik.

Több, mint egy szempontból azonban a földtörténeti forradalommal való összehasonlítás mégis csak jogosult. A hegyképződés nem szorítkozik kizárólag a rétegzett üledékek többé-kevésbbé erős összenyomására, a fennálló nyugalom erőszakos felborítására. A hegyképződésben más erők is szerepelnek, mint azoké, amelyekből a tulajdonképeni gyűrődés megmagyarázható. Történetírója, a geológus, éppúgy, mint a történész, számos jelenség alapján három nagy fejlődési szakaszt különböztethet meg a hegységek növekedésében.

Az elsőben, az előkészítő állapotban, a tenger alatt fekvő, nagyon jellegzetes medencék, az úgynevezett geoszinklinálisok feltöltődnek azokkal az üledékekkel, amelyeknek később a tulajdonképeni hegyképződés következtében össze kell majd torlódniok. Sajnos a geológusoknak még nem sikerült egészen, hogy a földkéreg ezen sajátságos, előre meghatározott öveit, amelyekből egykor a hegyek kinőnek, pontosabban körülírhassák. Ez valószínűleg nem annyira a geológusokon múlott, mint inkább a geoszinklinálisoknak rendkívül bonyolult jellegén. HALL JAMES már régen felismerte azt a szabályt, hogy a gyűrt hegységek nagyjából azokkal a területekkel esnek össze, amelyeken a lerakódott üledékek leghatalmasabb vastagságukat érték el. Ezt a nagy vastagságot azonban nehéz egyszerűen, minden további nélkül, a mély tengerben való nyugodt, hosszantartó leülepedéssel magyarázni. Hiszen az Alpok némely részében több ezer méter vastagságban találunk mészköveket. Ezek legfelsőbb rétegeikben nagyjából ugyanolyanok, mint legalul, számbajövő változásokat hatalmas vastagságukon belül nem igen figyelhetünk meg. Ha azonban a mély tengert zavartalan ülepedés töltené fel, akkor joggal várhatnók, hogy a, mondjuk, 300 méter mélységben leülepedett rétegek más tulajdonságokat mutassanak, és más életnyomokat tartalmazzanak, mint azok a kőzetek, amelyek, mondjuk, 1000 méter mélységben ülepedtek le.

Ezért tehát azt tételezték fel, hogy az ilyen óriási vastagságú kőzetek a valóságban tulajdonképen meglehetősen sekély tengerben ülepedtek le, s ahogy új üledékek rakódtak le, ugyanolyan mértékben süllyedt állandóan a tengerfenék is. Régebben a geológusok ebben vélték a nagy medencék legjellegzetesebb tulajdonságát felismerni. Így azt mondták, hogy a geoszinklinálisok a földkéregnek olyan területei, amelyek állandó gyors süllyedésben voltak. Később azonban hovatovább mind több jelenséget fedeztek fel, amelyek ennek az egyszerű elképzelésnek teljes szigorúságát valamelyes enyhítették. Néhány gyűrt hegységben ugyanis helyenként, minden valószínűség szerint mélyebb tengerben lerakódott, vékony üledékréteget találtak. Másutt meg az ülepedés időszakos megszűnésében találtak bizonyítékot arra vonatkozólag, hogy időnként emelkedéseknek is végbe kellett menniök. Így azután a süllyedésnek sem az állandó, sem egyenletes jellegét nem fogadhatták el korlátlanul. Csak ha figyelembe vesszük a geoszinklinálisok törvényszerű összefüggését a nagy lánchegységek keletkezésével, csak akkor nyerünk világos bepillantást tulajdonképeni lényegükbe.

A második, a hegyképződés úgynevezett orogenetikus időszakában a geoszinklinálist vízszintesen ható erők összenyomják. A benne lerakódott üledékek összegyűrődnek és egymásra tolódnak. Ennek a folyamatnak nem kell okvetlenül a felszínen végbemennie, hanem valószínűleg a tenger színe alatt, a lerakódott üledékek nyomására indul meg. A hegyképződésnek ebbe az aránylag rövid forradalmi időszakába teszi a geológus az eredetileg vízszintesen települt üledékes sorozat minden szerkezeti megzavarását.

Az utolsó, úgynevezett epirogenetikus időszakot, a meggyűrt rétegsorozatnak a felemelkedését az izosztázia szabja meg. Ebben az időszakban tehát nem igen mutatkoznak forradalmi események. Az egyensúlyi állapotot a gyűrődés és ennek folytán a könnyű üledékeknek a megkétszereződése megzavarta. A izosztázia elmélete szerint most megint helyre kell állania a megzavart egyensúlyi állapotnak. Ez csöndesen, lassan végbemenő folyamat, a nagy rögök lassan, fokozatosan felemelkednek, így jönnek létre a tulajdonképeni magashegységek. A gyűrt hegységek fiatalkori epirogenetikus emelkedésének bizonyítékát megtalálták néhány lánchegységben, ahol a harmadkori és negyedkori rétegek elütő településsel rakódtak rá a régebbi, meggyűrt rétegekre. Ebből az következik, hogy ezek a rétegek csak akkor rakódtak le, amikor a tulajdonképeni gyűrődés már befejeződött, és hogy ezek csak újabban, minden különösebb megzavarásuk nélkül, az egész hegységgel együtt emelkedtek fel. Az a tény, hogy a magas hegycsúcsok mind a Himalájában, mind pedig az Alpesekben bizonyos meghatározott magasságokhoz vannak kötve, szintén a fiatalkori emelkedések bizonyítékául szolgál. Ezekben ugyanis régi abráziós felületek maradványait látják, amelyek a gyűrődés után felemelkedtek és ma az erózió végzi rajtuk pusztító munkásságát.

Mindebből az következik, hogy a hegységek a geoszinklinálisokból erednek, de egyúttal az is, hogy a geoszinklinálisokat ma már csak a gyűrt hegységekben ismerhetjük fel. A többi geoszinklinális, amint azt már előbb említettük, ma a tenger alatt fekszik, tehát minden megfigyelés számára hozzáférhetetlen. Ha összehasonlítjuk a geoszinklinálisok helyzetét a földtörténeti mult különböző időszakaiban, akkor rögtön szembetűnik, hogy csodálatosképen a geoszinklinálisok meglehetősen állandóak, permanensek voltak. A földtörténet egész folyamán keresztül a Föld felületének nagyjából ugyanazon pontjain voltak geoszinklinálisok. Ezzel persze még korántsem akarjuk azt mondani, hogy az a keskeny csík, amely például a mezozoikum térképén geoszinklinálist jelent, ennek valódi méreteit tükrözi vissza. Az ilyen rekonstrukciókban nem lehet kellőképen figyelembe venni azt a tényt, hogy a geoszinklinálisok a hegyképződés alkalmával összesajtolódnak. Valódi szélességüket tehát csak akkor ítélhetnők meg, ha a hegységeket megint laposan szétteríthetnők.

A geoszinklinális öveknek ez a feltűnő állandósága a hegységek keletkezési módjával együtt maguknak a geoszinklinálisoknak jobb és pontosabb meghatározásához vezet: a geoszinklinálisok a földkéregnek rendkívül mozgékony részei, melyek az úgynevezett ciklikus fejlődés folyamán, hol hegységek, hol pedig ismét mély tengerek és ilyenkor néha hosszú földtörténeti korokon át állandóan süllyedő állapotban voltak. Ebben a nagyfokú mozgékonyságukban élesen különböznek a merev, kontinentális tömegektől.

A hegyképződésnek ez a taglalása, amely három, időben is egymástól távol eső állapotot különböztet meg, lett a hegyek történetének kiindulási pontjává. Valóban azt próbálták meg, hogy a földtörténeti multat azon orogenetikus forradalmak szerint osszák be, amelyek a Föld arculatát egymás után megváltoztatták. Ez a kísérlet annál inkább jogosnak látszik, mert a hegyképződés üteme nemcsak Földünk anyagi fejlődésére, hanem a szerves élet változásaira is kihatott. Mivel pedig éppen ezeket a változásokat tették meg a földtani időszámítás alapjává, most úgy tűnik fel, mintha fordítottan az okozatokat választották volna az okok időmértékéül.

Úgy látszik tehát, hogy a földkéreg kőzeteiben jól felismerhető bélyeget találtak, amelynek segítségével régebbi hegyképződés orogenetikus időszakának a nyomait felismerhetjük és az egész földfelületen át követhetjük. Erre vonatkoztathatnók most már az összes többi földtani jelenséget is. Épp ily módon mérték az élet fejlődését a kövület szervezettségi fokával, amelynek segélyével egy bizonyos történés korát meg lehetett állapítani. Minden orogenetikus időszak tehát szükségszerűen valamely elütő településhez kapcsolódik. Az elütő település ennélfogva már kezdettől arra hivatott, hogy mint megkülönböztető jellegzetes bélyeg szerepeljen. Ezért azt tételezzük fel, hogy az elütő települések az egymástól nagyon távol eső vidékeken is nagyjából egyidőben keletkeztek és minden időben megint felismerhetők.

Habár ezt a feltételezett egyidejűséget egyáltalában nem bizonyították még be, ami különben csak a kövület segítségével volna lehetséges, mégis teljesen biztosnak látszik ez a felfogás mindaddig, amíg a földtörténeti multban csak három nagy orogenetikus forradalmat tudtak megkülönböztetni. Úgylátszott, hogy ezeket éles és határozott diszkordanciák választják el egymástól, és valóban a földtörténet különböző fejlődési időszakait rögzítik nagyon is világos módon. Az élet története alapján kialakított beosztást, amelyben ó-, közép- és újkort (paleo-, mezo- és kainozoikumot) különböztettek meg, talán be lehetett volna illeszteni valamilyen orogenetikus időskálába. Ez utóbbinak az időszakait a hegységekről lehetett volna elnevezni, hiszen mi sem egyszerűbb, mint új neveket kitalálni. A kaledoniai hegyképződés, amely a szilur és devon között a régi Ős-Európát Skócia (Kaledonia) és Skandinávia hegységeivel szegélyezte, nyithatta volna meg azt a nagy korszakot, amelyben a halak és a kétéltűek megjelentek és virágzásnak indult az első kezdetleges szárazföldi növényzet. A variszkuszi forradalom, amelynek következtében a karbonkorszak vége felé szintén nagy hegységek alakultak ki, vezette volna be a mezozoikum csodás növény- és állatvilágának kialakulását. Az Alpesek és a Himalája alpesi kialakulása pedig a kréta- és harmadkor között megrövidítette ezt a rejtélyes életet és hozta létre azokat a feltételeket, amelyek az emlősök fejlődésének kedveztek és lehetővé tették az első ember megjelenését a teremtés színpadán.

Ma már ott tartunk, hogy nem kevesebb, mint 32, azaz harminckét diszkordanciát ismerünk, s ha következetesek akarnánk lenni, akkor ezekhez most már 32 kéregmozgási időszakot kellene kapcsolnunk. Ebből tehát azt látjuk, hogy az orogenetikus időskála a valóságban sokkal bonyolultabb, mint amilyennek kezdetben látszott. Ennélfogva nemcsak arra a kiábrándító tapasztalatra jutottunk, hogy ezek a diszkordanciák úgylátszik nem mindenütt lépnek fel egyidőben és korántsem ismerhetők fel minden területen, hanem még más nehézség is mutatkozik, u.i. az azoikum kőzetei mozgalmas történetük folyamán annyira megváltoztak, hogy úgyszólván teljesen lehetetlen ezeknek a legrégibb időknek a különböző orogenetikus időszakait egymásból megkülönböztetni.

Ez azt a látszatot keltheti, hogy a Föld nyugtalansága állandóan növekedett, mert a fiatalabb, rövidebb időszakokban több hegyképződést jegyezhetünk fel, mint az archaikum megmérhetetlen hosszú idejéből. Mindez okoknál fogva tehát a földtörténeti multnak az orogenetikus folyamatok alapján való beosztása, enyhén szólva, még legalább is korainak látszik. Semmi esetre sem tagadhatjuk, hogy a Föld története erősen és hallhatóan visszhangzik a hegyképződések gongütéseitől. De ezek csak az órákat jelzik. Amit nem hallunk, az a nyugodtabb időszakok időmérőinek, a kövületeknek perceket jelző gyenge, fínom ketyegése.