VI.
Az ingatag kéreg.

Bazalt, gránit és magma.

A neptunisták és plutonisták között folyó harc legelkeseredettebb vitái néhány kőzet körül zajlottak le, amelyek keletkezését és eredetét a két párt különböző módon, de egyenlő meggyőződéssel és makacssággal igyekezett megvilágítani.

Nem szabad csodálkoznunk azon, hogy mindenekelőtt a bazalt, amelyet ma oly természetesen és egykedvűen használnak gátak, töltések és úttestek kikövezésére, állott több mint fél évszázadon keresztül a nagy tudományos harc központjában. Földtani előfordulása, összetétele, külseje s az a csodálatos tulajdonsága, hogy öt vagy hat oldalas oszlopokban válik el, mindannyian olyan sajátságos tulajdonságok voltak, amelyeket egyetlen más üledékes kőzeten sem tudtak felfedezni. A földtan akkori helyzetében mégsem gondolhattak másra, mint üledékes eredetre! Így az oszlopos elválásban sem láttak mást, mint a bazalt sajátságos kristályosodási szokását. Azt gondolták, hogy minden vidék, ahol ma szálban álló bazaltot találunk, tenger alatt volt valamikor, s ebből csapódott ki a bazalt ilyen alakban.

A földtan első művelői hasonló magyarázatot adtak a gránitra vonatkozólag is, amelynek előttünk úgy látszik, sok szempontból nagyon rejtélyesnek kellett feltűnnie. Eltekintve attól, hogy egyáltalában nem fordulnak benne elő kövületek, már csak szerkezeti felépítésében is vajmi kevéssé emlékeztet ez a kőzet valódi üledékre. A gránit szabad szemmel is jól és világosan felismerhető, különböző alakú és színű kristályok rendszere. A benne látható kristályokat sem a letaroló, sem a szállító erők nem támadták meg és nem gömbölyítették le, mint az üledékek összetapasztott szemcséit. Természetes alakjukban oly szorosan helyezkednek el egymás mellett, hogy ezáltal a gránitot minden további kötőanyag nélkül nagyon szilárd, teljesen kristályos kőzetté teszik. Ennek a sajátságos kőzetnek széltében-hosszában való elterjedése és földtani helyzete kezdetben nem látszott nagyon rejtélyesnek. A gránit minden rétegzés nélkül többnyire az üledékek alatt fekszik és csak a kontinensek belsejében, ahol a fedő üledékes rétegeket az erózió már nyilván letarolta, találjuk meg nagyobb kiterjedésben a felületen is. Így azután a neptunista iskola tanításának következetes alkalmazása ahhoz a hamis végkövetkeztetéséhez vezetett, hogy a gránitoknak és a vele rokon kőzeteknek a legrégibb üledékeknek kell lenniök, amelyek bolygónk fokozatos lehülésével, az első meleg ősóceánból csapódtak ki, és amelyekre később az összes többi üledékes kőzet meghatározott sorrend szerint rakódott le.

Az új megfigyelések és tények ma már ugyan teljesen kiszorították ezeket a felfogásokat, most már csak történeti jelentőségük van. De még sem hagyhatjuk említés nélkül, mert WERNER és követői a tömeges kőzeteknek ezzel a szélsőségesen neptunista magyarázatával valóban a neptunizmus utolsó védelmi vonalát tartották annak a tragikus ténynek teljes tudatában, hogy annak elvesztésével iskolájuk sokkal nagyobb területei is veszendőbe mennek. A bazalt elvesztésével a neptunisták végre is megadták magukat, így megszünt a földtan tudományában az a nagyon is termékeny vita, amely HUMBOLDT ALEXANDER szerint - már pedig az ő bizonyságtétele ugyancsak fontos - "az emberi éleseszűségnek egyik emlékköve" marad minden időben.

Ma már tudjuk, hogy a gránit mélységbeli kőzet, a földkéreg biztonságos mélységeiben abból az izzónfolyós kőzetpépből szilárdult meg, amely Földünk mélyebb és magasabb hőmérsékletű részeiből felnyomulva, erőszakkal foglalta el helyét a szilárd földkéregben és ezzel a rendkívüli nagy erőkifejtéssel korai fagyhalált szenvedett. Ezzel most már a plutonisták örökségén építünk tovább. A vegytan törvényei igazolják, hogy a gránit teljesen kristályos szerkezete annak a lassú és teljes lehűlésnek következménye, amely a földkéreg illető mélységében tényleg uralkodó meghatározott nyomás és hőmérsékleti-viszonyok közepette ment végbe. A kontinensek magvát alkotó központi gránittömegekben az erózió által a napszínre jutott batholitokat látjuk, azaz a mélységbeli kőzeteknek olyan óriási tömegeit, amelyek átmérői többszáz kilométeresek. Úgy látszik, mintha ezek az örök mélységek felé folytatódnának és lenn a nagy mélységben a Földnek talán még folyékony részével is kapcsolatban állanának. Egyébként úgy látszik, mintha ezeknek az ősi tömzsöknek legnagyobb része a kambriumnál idősebb volna. A központi batholitokon kívül azonban a mélységbeli kőzeteknek sok olyan megjelenési alakját ismerjük, amelyek oldalelágazásaikkal keresztül hatolnak a fiatalabb üledékeken is, tehát egyáltalában nem áll meg az a feltevés, hogy valamennyi gránitnak szükségszerűen idősebbnek kell lennie a legősibb üledékeknél is. Ellenkezőleg, a földtörténet minden pillanatában keletkeznek mélységbeli kőzetek, és bizonyára létrejönnek még ma is az elérhetetlen mélységekben (48. kép).

48. kép. A mélységbeli-, telér- és kiömlési kőzet összefüggése.

A bazaltot ezzel szemben kiömlési kőzetnek ismerjük. Keletkezését fölöttébb kedvező körülményeknek köszönheti. Ezek lehetővé tették, hogy a folyékony kőzetanyag a földkéreg hasadékain és törésein vagy pedig az önmaga által létrehozott utakon elérhesse a Föld felszínét és ott kiömölhessék, majd a hideg légkörrel való érintkezés következtében hirtelenül lehűljön és megmerevedjék. Az oszlop-képződés közvetlen következménye ennek a gyors lehűlésnek. Keletkezésüket nagyjában legjobban talán a kiszáradó iszapnak zsugorodás által képződött repedezettségével hasonlíthatjuk össze. Hasonló módon repedezett össze a kiömlött kőzet felülete is öt- vagy hatszögletű darabokra és abban a mértékben, ahogy a lehűlés a mélység felé is lassan továbbhaladt, fokozatosan létrejötttek a gyakran nagyon szabályos oszlopok. Legtöbbnyire merőlegesen állanak a kihűlési felületre, az először és leggyorsabban kihűlt részre. Pompás kifejlődésű oszlopokat találunk a Somoskői Várhegyen s a Balaton melléki bazaltvidéken (Szent György hegy, Badacsony). A rajnai bazaltvidéken helyenként harmincméteres vagy még nagyobb hosszúságokat is elérhetnek. (LII. tábla.)

Az oszlopoknak és zsugorodási repedéseknek mértani sajátságait és csodálatos szabályszerűségét itt, sajnos, figyelmen kívül kell hagynunk. Mindenekelőtt nyiltan kell hagyni azt a kérdést, vajjon a lehűlési jelenségek miért éppen az öt- vagy hatszögletű keresztmetszeteket részesítik szemmel láthatólag előnyben akkor, amikor a sokkal kisebb számban előforduló három- vagy négyszögletes alakok éppen annyira alkalmasak volnának arra, hogy a legtömöttebb csoportosulásukkal meghatározott felületet teljesen kitölthessenek.

A megmerevedett tömegben keletkezett hasadékokat és töréseket, amelyekbe benyomul a még folyós magmamaradék, ill. amelyeken át a mellékkőzetbe esetleg egész a felületig nyomulhatott, természetesen kőzet tölti ki, s magától értetődik, hogy ennek a kőzetnek megint saját neve és külön helye van azokban a rovatokban, amelyekbe mindent beosztanak, ami a Földre vagy a Földből való. A geológusok ezen kőzetek földkéregben való előfordulási módjuknak megfelelően telérkőzetekről beszélnek. Ezeknek szélessége magasságukhoz és hosszúságukhoz viszonyítva nagyon csekély.

Az általánosan ismert porfirok szöveti szerkezetét - nagyobb kristályok, kisebbekből álló alapanyagba ágyazva - jellemzőnek tartják azokra a kőzetekre, amelyek a Föld felületén vagy ahhoz közel merevedtek meg. Mint mindenütt a természetben, itt is vannak átmenetek. Ezek valamennyijének helyét megint csak nem határozhatjuk meg pontosan abban a merev osztályozásban, amelyre korlátozott felfogó képességünk mindenkor rákényszerít. Ebben a tágabb értelemben a felületen képződött kiömlési kőzetet és a batholitban megjelenő megfelelő mélységbeli kőzetet, tehát az ugyanolyan vegyi összetételű két szélsőséges megmerevedési terméket, a legkülönbözőbb átmenetek kötik össze. Jellemző tulajdonságaiknak sokféleségében azokat a környezet által megszabott különböző és változatos körülményeket tükrözik vissza, amelyek közben az izzón folyó kőzetanyag megmerevedése végbement. S minthogy a mikroszkóp a kőzetek vegyi vizsgálatával karöltve néhány lehetőséget ad arra, hogy ezeket a körülményeket és a környezetet rekonstruáljuk, a tömeges kőzetek (kevésbbé helyesen megmerevedési kőzeteknek is nevezik) valóban az első, rendkívül fontos és értékes segítséget nyujtják ahhoz, hogy egy pillantást vethessünk a szilárd földkéreg alatt bizonyos mélységben már régen sejtett és feltételezett folyékony tömeg természetére.

Ezt az izzón-folyós tömeget a geológusok magmának nevezik. Nyilvánvalóan jogos ez az elnevezés, mert a görög magma szó olyasvalamit, mint gyúrható tésztát jelent. A geológusok a magmán valóban nyúlós-folyós, nagyon magas hőmérsékletű, olvadt kőzetpépet értenek, mely valahol a szilárd földkéreg és az ugyancsak szilárd, nikkelből és vasból álló földmag között helyezkedik el. Ezzel a korlátozó körülírással csak azokkal akarok szembehelyezkedni, akik éppen fordítva, folyékony földmagra gondolnak vagy pedig ezt a szót EMPEDOKLES (492-432-ig Kr.e.) tanával kapcsolatban kissé más értelemben már olvasták. Ezeknek a megnyugtatására felemlítem, hogy a magma kifejezést talán a görögöktől vettük át, de ennek a fogalomnak a tartalma és terjedelme azóta többször és lényegesen megváltozott. Őszintén szólva, saját története van, hiszen EMPEDOKLES óta természetesen nagyon sokat tanultunk. A Földközi-tenger körül ismert vulkánokon végzett megfigyelései alapján EMPEDOKLES arra következtetett, hogy a Föld belseje folyékony állapotban van. Hogy az élő magmát közvetlen közelből tanulmányozhassa, leereszkedett az Etna egy kráterébe. Ez a meggondolatlanság azonban életébe került. Mi óvatosabbak lettünk, és a még folyékony mélységbeli tömegek tulajdonságait a holt, kihűlt magma áhítatos tanulmányozásával igyekszünk megismerni. Hiszen ezt az erózió föltárta és ma telér és mélységbeli kőzetek alakjában nagy változatosságban látjuk szemünk előtt a Föld felszínén. A vulkánokat ma fokozott tevékenységük néhány tanulságos pillanatában többnyire biztos megfigyelő helyről, meglehetős távolságból tanulmányozzuk. Ha pedig valaki az azbesztpáncélok és oxigénes készülékek kétes védelmére bízva magát mégis lemerészkedik a működő tűzhányók kráterébe, akkor állíthatjuk, hogy az illetőt sokkal inkább hajtotta az amerikai feltünésvágy, mint a dícséretreméltó tudásszomj. Ezzel csak annyit akarunk mondani, hogy EMPEDOKLES tudásszomjtól hajtott tudatlanságának összehasonlítása a technikának az európai szellem számára idegen amerikaiasságával - e tekintetben nagyon amerikais európaiak is vannak - nem mindíg jelenti EMPEDOKLES hátrányát.

Már elméleti meggondolásokból, ilyen kisérletek nélkül is, tudjuk, hogy nem kell túlságosan mélyre mennünk ahhoz, hogy elérjük azokat a régiókat, ahol az állandóan növekedő hőmérséklet következtében minden kőzet megolvad. Minthogy azonban a mélységgel a nyomás is állandóan növekedik, ez végül is megakadályozza, hogy a megolvadt kőzettömeg valóban folyni kezdjen. Ez vezet bennünket a magma sajátságos állapotához: nagy nyomáson szilárd, de magas hőmérséklete következtében megvan az a potenciális sajátsága, hogy folyós lehet. Kiszámították, hogy már harminc kilométer mélységben körülbelül tízezer kilogrammos nyomás hat minden négyzetcentiméterre, vagyis ott tízezer légköri nyomás uralkodik. Ilyen nyomási és hőmérsékleti feltételekkel szemben laboratóriumaink csődöt mondanak.[3] Így most már megérthetjük, miért beszélnek a geológusok inkább plasztikus, képlékeny tömegről, mint folyékony anyagról. Ennek a plasztikus, képlékeny állapotnak a következménye, hogy a magma valóban rögtön folyni kezd, mihelyt a nyomás megszűnik, vagy helyileg csökken. Mozgásba jön és a mozgás természetesen felfelé irányul, minthogy a nyomás ebben az irányban a legkisebb és az ellenállás is errefelé a legcsekélyebb. Így lesz az 1000 foknál magasabb hőmérsékletű magma felszállása aggasztó valósággá. Riasztó képek vonulnak el szemünk előtt, amelyeken a vörösen izzó láva - így nevezzük a kiömlött magmát - a Föld felületére ömlik. Ezeket az elméleti meggondolásokat a valóság is támogatja. Mert akármilyen a Föld belsejének az összetétele és bármilyen viszonyok uralkodnak a nagy mélységben, tény az, hogy mindenütt, ahol a földkéregnek gyenge övei vannak, magas hőmérsékletű folyékony kőzettömegek lépnek napvilágra.

Nagyon bonyolult a kérdés, hol és hogyan keletkezik a magma, és milyen a magmában rejlő, vagy idegen erők teszik számára lehetővé, hogy a földkéregben felfelé törhessen. Erre a kérdésre csak kevés ténnyel, de annál több elmélettel lehet felelni. A tömeges kőzetek és a földfelület vulkánikus jelenségei mégis csak néhány használható támpontot nyujtanak a magma feltételezhető összetételéről. Helytelen volna azonban, ha az egymástól különböző tömeges kőzetek nagy számából azt következtetnők, hogy ugyanannyi különféle magma van. Inkább úgy kell elképzelni az egész folyamatot, hogy a magma a földkéregben megtett útja folyamán megváltozik, vagyis differenciálódik és így nyújt módot a különböző kőzetek alakjában való megmerevedésére, illetőleg azok keletkezésére (49. kép).

49. kép. a földkéreg üledékes kőzetei közé benyomuló izzón folyós magmatömegben végbemenő változások. 1. az üledékek egy részét a magma beolvasztja, miáltal összetétele megváltozik. 2. az izzón folyó magma hatására kialakul a kontakt udvar. 3. megindul a magma széthasadása, a nehezebb, vas-magnéziumban dús magmarészek a mélység felé húzódnak, a könnyebbek fönt helyezkednek el s megkezdődik a magma megszilárdulása illetőleg kikristályosodása. 4. a 3. alatti folyamatok tovább folytatódnak lefelé, miközben a batholith felső része a letarló erők működése következtében a felszínre kerül.

Az itt is működő, általános nehézségi erő hatására a nehezebb alkatrészek lesüllyednek, a könnyebbek pedig felemelkednek, és talán eme erő hatásában láthatjuk a legfontosabb okát annak, hogy az ősmagma különböző összetételű magmákra hasad szét. Azt is meg kell gondolnunk, hogy a magma magas hőmérséklete és a benne oldott sok gáz következtében nagy mértékben képes arra, hogy a földkéreg szilárd kőzetein átnyomuljon, azokat megtámadja, letörje, megolvassza és feloldja. Sőt, nagyon is elfogadható meggondolások alapján azt is felteszik, hogy a magma éppen a felette levő kőzettömegek fokozatos felemésztésével, beolvasztásával tör magának utat a Föld szilárd kérgén keresztül. Az pedig elképzelhetetlen volna, hogy eme falánksága, az asszimiláció mellett, amellyel oly sok idegen és különnemű kőzetet emészt meg, a magma maga változatlan maradjon. Akárhogy álljon is a dolog, a geológusok a tömeges kőzeteket családokba osztályozták és az egyes családok között igen szoros kapcsolatot fedeztek fel (a kőzettan egyes ágaiban a kőzetek vérrokonságáról is beszélnek), amelyek alapján valószínűleg el kell fogadni azt a feltevést, hogy körülbelül húsz kilométer mélységben (de lehet, hogy harminc kilométernyiben!) a gránittal azonos összetételű magma volna, ezalatt egy második, nehezebb, bazalt-összetételű. Ezek szerint a gránit az első magma mélységbeli kőzete, a bazalt pedig a másodiknak a kiömlési kőzete.

Az is lehetséges, sőt nagyon valószínű, hogy a gránitos és a bazaltos magma csak ugyanazon ősmagmának hasadási terméke s így az eszményi burokszerkezetben ezek alatt még nehezebb, más összetételű és más sűrűségű magmák helyezkednének el. Azonban ezzel az egyébként elég elfogadható elképzeléssel megint csak a terra incognita, ismeretlen föld ama hatalmas birodalmába jutunk, amely bolygónk szilárd kérge és a vas-nikkel-mag között fekszik.

Több mint hatezer kilométert burkoló titok ez annak, aki tudásával dicsekedni akar...


Tűzhányó-hegyek.

A természet nagy jelenségei között, amelyek magukkal ragadó szépségben és fölülmúlhatatlan hatalomban nyilvánulnak meg, már a legrégibb idők óta különös vonzerővel hatottak az ember képzelőerejére a vulkánok. A tűzhányó-hegyek rejtélye és végzetes hatásai mindíg nagy mértékben foglalkoztatták az ember képzeletét. A zsoltárok misztikuma Isten mindenható hatalmának tanuivá teszi a tűzhányókat: "Ha Ő ránéz a Földre, megrázkódik a Föld; ha Ő megérinti a hegyeket, füstölögnek a hegyek". Az ókor hitregéinek realizmusában néhány nagyon is emberi istennek lakóhelyéül szolgálnak. Babonás félelemmel és tiszteletteljes távolból nézték az Etnát, az akkoriban ismert kevés működő vulkán egyikét. Krátere volt a bejárat PLUTÓ földalatti birodalmába, mélyében meg ott volt VULCANUS kovácsműhelye, ahonnan izzó szikrák repültek ki, mikor JUPITER villámait kovácsolta.

Az újabb idők újabb elképzeléseket hoztak magukkal. A gyermeteg, mindenütt isteneket sejtő emberiség új nemzedéknek adta át helyét. A régi és az új tudás összeütközött. Különösen világosan mutatja ezt azoknak a spanyoloknak elbeszélése, akik 1520. körül Nikaraguába jöttek s a Massayát, amely ma már csak krátertó, még működni látták. Mindent jobban tudni akaró elbizakodottságukban nézniök kellett, miként lökték be a bennszülöttek a törzs legszebb lányait az izzó kráterbe, hogy ezzel a tetszetős áldozattal jóindulatúvá tegyék a vulkán haragos isteneit. Mikor azonban közelebb kerültek a spanyolok a vulkánhoz, akkor az olvadt lávában izzó aranyat véltek felfedezni. A különös jelenség ismeretlen volt számukra és nagy kapzsiságukban leereszkedtek a kráterbe.

Az ész védelme és zászlaja alatt az Enciklopédia adta az első természetes magyarázatot a vulkánok működésére. A szalonok tudományos kacérkodása számtalan elméletben nyilvánult meg, amelyek a Föld jelenségeit igyekeztek megmagyarázni. A tűzhányók kitöréseiben a mélyebb földrétegek hatalmas égését látták s úgy vélték, hogy ha ezek véletlenül egyszer már lángralobbantak, akkor földalatti szelek égésüket tovább élesztik. Úgy képzelték, hogy a Földben nagyon sok éghető anyag van. A tűzhányóhegyek jelenségeit kísérletekkel is igyekeztek utánozni. Néhány centiméterrel a Föld színe alatt könnyen lángralobbanó anyagokat robbantottak fel s minden egyes eredményből új elmélet született. Minden egyes elmélet arra hivatkozott, hogy csakis az illető kísérlethez alkalmazott vegyi anyag alkalmas a természetes vulkánok magyarázatára. A geognóziának - ahogy a gyermekcipőben járó földtant nevezték - még komoly tanítványai is feltételezték, hogy vannak olyan vulkánok, amelyek a földi olaj égéséből táplálkoznak, és olyanok, amelyek működését a kőszén tartja fönn. Ezek az együgyű elméletek végül is oly messzire mentek, hogy az elektromosság felfedezése után ezt a titokzatos erőt tartották a tűzhányók jelenségeinek egyetlen lehetséges okául. Sőt teljes komolysággal még azt is javasolták, hogy ezt a földalatti égiháborút sok villámhárító segítségével vezessék le, hogy ezzel megmentsék a tűzhányó-hegyek pusztításaitól gyakran sujtott területeket. Felismerünk azonban már olyan kísérleteket is, amelyek a vulkánokat a Föld felületén elfoglalt földtani helyzetük alapján igyekeztek megmagyarázni. A Vezuv sokkal közelebb fekszik Sziciliához, semhogy ne próbálták volna meg benne az ottani kénmezők füstölgő kéményeit felismerni. Más elméletek meg a tűzhányók működését és a közben kitörő gázokat azzal magyarázták, hogy mikor a felszíni víz érintkezésbe kerül az izzó földmaggal, akkor robbanásszerűen gőzölög el. Ez az elmélet a valóságban, ha nem is mindíg világosan, de arra az egyébként helyes megfigyelésre támaszkodott, hogy a legtöbb tűzhányó a partok közvetlen közelében vagy pedig a víz alatt van.

A Föld felszínének vulkanizmusa, amint azt ma saját megfigyeléseinkből vagy közvetett tapasztalatok árán ismerjük, csak kis része annak, amit a geológusok vulkanizmusnak neveznek. Hiszen ez utóbbiban mindazokkal a jelenségekkel foglalkozni kell, amelyek a magmának a földkéregben való felemelkedésével kapcsolatosak. A vulkánokban pedig Földünk testének égő sebeiben, a természetes csatornák vagy kémények nyílásait látjuk, amelyeken át a mélységbeli magma összeköttetésben áll a légkörrel. A szemünk előtt lejátszódó vulkánikus jelenségeket, nem törődve azzal, hogy a jövő nemzedékek talán a mi együgyű elméleteinket is mosolyogva fogják idézni a történeti áttekintés fejezetében, ezidőszerint a magmában oldott sók és különböző gáz nyomásával magyarázzuk.

Hogy ezek a gázok honnan jönnek, egyelőre még nagyon rejtélyes. A mi feladatunk szempontjából nem nagyon lényeges, vajjon ezek azok a hírhedt földalatti szelek-e, amelyek ARISTOTELES és STRABO szerint nagy fáradsággal keresnek maguknak kivezető utat, vagy pedig, mint azt ma sokan feltételezik, a még gázalakú Földnek szegényes maradékai-e, amelyeket a képlékeny magma magába zár és fogva tart. Számunkra elég annyi, ha tudjuk, hogy valóban léteznek és befolyást gyakorolnak a magma mozgékonyságára.

Mindenütt azt látjuk, hogy a működő tűzhányókból hamu és láva, mindenekelőtt azonban és csaknem állandóan gázok törnek elő. Azokon a vidékeken pedig, ahol a vulkanizmus látszólag kialvóban van, tevékenységének utolsó rezzenései rendkívül nagy gáztömegek termelésében nyilvánulnak meg. Nem kételkedhetünk tehát abban, hogy a magmában gáz van. Sőt felmerült az a kérdés is, vajjon a felszíni vulkánosságnak nem a gázok-e a legfontosabb termékei, és az összes többi anyag, illetőleg jelenség csak mint melléktermék ill. mellékjelenség értelmezhető? Azt nem tudom, hogy erre a kérdésre teljes bizonyossággal válaszolhatunk-e. A földtan költészetében azonban él a szállóige: ahol nincs gáz, tűzhányó sincs. Világos és határozott megállapítás!

Épp ily kevéssé kételkedhetünk a gáz befolyásában is. A gáz nem tétlen anyag, jelenlétét azonnal elárulja, mégpedig rendszerint meglepő tevékenységgel, mihelyt erre alkalma nyílik, bár hatását régebben meglehetősen lebecsülték. A tűzhányók gázainak nagy jelentőségét egyébként a laboratóriumi vizsgálatok is kimutatták. Folyó láva hőmérsékletét vizsgálva 750 fokot mértek, ahhoz azonban, hogy a megszilárdult láva megint folyékonnyá legyen, már 1200 fokra kell felhevíteni! Pedig a lávával semmi más nem történt, csak az, hogy a lehűlés alkalmával a benne lévő gáz kiszabadult és hátrahagyta azokat a jellemző üregeket, amelyeket lyukacsos lávákban megfigyelhetünk. Ebből az világlik ki, hogy a bezárt gáztömegek a magma fizikai viselkedését rendkívül nagy mértékben befolyásolják.

A természet kísérleti utánzása azonban még egy fontosabb eredményt is szolgáltatott. Nagynyomású gázt hajtottak keresztül szilárd kőzetek apró repedésein és hasadékain. Ezek a kísérletek arra a megdönthetetlen eredményre vezettek, hogy ezek a gázok a legjelentéktelenebb, hajszálfinom repedéseket és kis hasadékokat is kiszélesíthetik és hengerszerű csatornákká fújhatják ki. E csatornák falain a lecsiszoló működés világos nyomait ismerhetjük fel. A kőzet, amely előbb ezeket a csatornákat kitöltötte, szétaprózódott, szétmorzsolódott. Hasonló jelenségeket látunk nagyban a természetben is. Ennélfogva azt kell képzelnünk, hogy a magma fokozatos lehűlésével és kristályosodásával - hiszen a kristályokban nincs keresnivalója a gázoknak - a nagy mélységben felszabaduló gázok, természetükhöz híven, a magmatartályok legmagasabb részeiben gyűlnek össze. Ott elég nagy nyomást és feszültséget érhetnek el ahhoz, hogy, mint a laboratóriumi kísérletekben is, a földkéreg hasadékait és töréseit robbanásszerű kitörésükkel szélesbítsék és csatornákká vagy kürtőkké alakítsák. Régi vulkános területeken mindenütt felismerhetünk ilyeneket, ahol az erózió szabaddá tette őket. Nagy nyomásuk és magas hőmérsékletük következtében a kőzeteket részben megolvasztják! A gázok, úgy látszik, tényleg képesek arra, hogy a Föld kérgének áttörésével és kifúvásával utat építsenek, amelyek mentén a magmát magukkal ragadhatják, ennélfogva ez felemelkedhetik, kifolyhat és vulkánokat építhet fel.

Ezek szerint azt látjuk, hogy a tűzhányók alakja és tevékenysége nemcsak annak a helynek felszíni viszonyaitól függ, ahol a magma felszínre lép, hanem sokkal inkább a magma összetételétől és mindenekelőtt gáztartalmától. A gránitos és bazaltos magma megkülönböztetésével voltakép már alapot teremtettünk a tűzhányók egy lehetséges osztályozására. A gránitos magma, amelyet magas kovasav tartalma miatt általában savanyú magmának is szoktak nevezni, gázokban gazdagabb, mint a bázikus bazaltos magma, mert a Föld belsejében magasabban helyezkedik el, mint emez. A kovasav- és gáztartalommal kapcsolatban, úgy látszik, nagy különbség van a magma viszkozitásában, nyúlékonyságában és folyási képességében. A savanyú, gázban gazdag, nyúlósam folyós magma egyrészt és a lúgos, gázban szegény, hígan folyó magma másrészt, két szélsőséget képvisel, amelyekkel rendszerint két szélsőséges kitörési típus és ezeknek megfelelően különböző vulkánalakok is kapcsolatosak.

A gázban szegény magmák nyugodtan emelkednek fel a kürtőkben és a hígan folyó láva minden hevesebb kitörés és minden katasztrófálisabb következmény nélkül nyugodtan ömlik szét a felületen. A láva folyási sebessége néha nagyon tekintélyes lehet. A kiömlési termékek közvetlenül a magmából szilárdulnak meg, és hosszú összefüggő lávafolyamokat alkotnak. A kráter körül felépülő vulkáni kúpok, lávakúpok általában enyhén lejtenek. Legvilágosabban a pajzsvulkánokban nyilvánul ez meg, amelyek az ilyen, úgynevezett effúzív vulkánizmus eszményi felszíni formáját testesítik meg.

A gázban gazdag magmák nagy nyomás alatt, heves kitörésekkel és robbanásokkal lépnek a Föld felszínére. A kitörés folyamán kidobott vulkáni termékek itt általában laza törmelékből állnak, mert a sűrűn, nyúlósan folyós láva kitöréskor szétszakadozik és lávatömbök, salakdarabok alakjában, vagy mint kisebb szemcsék vagy finom por röpül tova. A vulkáni tufa, amely tulajdonképen semmi más, mint a vulkáni hamu nagymérvű felhalmozódása, benne szétszórt néhány nagyobb tömbbel, néha tekintélyes nagyságú területet borít be és a vidéknek később, ha az erózió már elvégezte munkáját, nagyon jellegzetes képet kölcsönöz. Az explozív vulkáni tevékenység legegyszerűbb és egyúttal egyik szélsőséges megjelenési formája nem egyéb, mint kerek lyuk. A gáz olyan erővel tör ki a Földből, hogy a széttört kőzetdarabok és vulkáni termékek, ha ilyenek egyáltalában vannak, minden irányban szétszóródnak és nem jutnak kellő mennyiségben a nyílás köré, hogy ott megfelelő méretű vulkáni kúpot építhessenek fel. Ilyen kirobbanási krátereknek tekintik már régóta a németországi Eifel-hegység tavait, az úgynevezett maar-okat (50. kép). Mélységük néha többszáz méter is lehet, csak a légköri csapadékok táplálják, egymással egyáltalában nincsenek kapcsolatban és különböző magasságokban helyezkednek el egymás mellé. Az Eifel-hegység olyan vidék, amelynek összes sajátságaiban a korábbi erőteljes vulkanizmus nyomait ismerhetjük fel.

50. kép. Maar vázlatos képe.

A maar-ok azonban a ritkaságok közé tartoznak. A legtöbb explozív tűzhányó tölcséralakú kráter. Köröskörül kúpalakú, meredek lejtőjű sánc övezi (LIII., LVII. és LVIII. tábla), amely a vulkáni működés termékeiből épül fel (réteges vulkánok).

51. kép. Pajzsvulkán vázlatos képe.

Az effúzív vulkánosság legismertebb példái a Hawai-szigetek hatalmas pajzsvulkánjai (51. kép). Széles és alacsony krátereikben úgy fortyog az izzó magma, mint valami pép a fazékban, hol felemelkedik, hol megint lesüllyed és csak ritkán ömlik ki. A kráterben a láva tetején néha kéreg is alakul, de azért mindíg megmarad egy hasadékhálózat, amelyen keresztül kísértetiesen világít át az izzó anyag. Ehhez az első típushoz tartoznak egyébként az úgynevezett hasadékvulkánok is, a láva itt a földkéreghasadékok mentén nyugodtan ömlik ki a környező területre. A történeti időkből főleg Izland szigetéről ismerjük ezt az utóbbi típust (1783). A földtörténeti multban azonban az ilyen hasadékok mentén történő kitörések valószínűleg sokkal gyakrabban következtek be; a híganfolyó bázikus lávák rendkívül nagy területeken ömlöttek szét. Ilyenkor gyakran jön létre a kötélláva (LV. tábla). Észak-Amerika és Arábia bazaltterületei, az előindiai nagy Dekkan-fensík (52. kép), az Arktist övező izlandi, grönlandi és szibiriai bazaltos kiömlések a tanui ennek a tevékenységnek. Ugyanezt bizonyítják a Faröi szigetek is, amelyek egy hajdani nagy, valaha 4000 méter vastag bazaltplatónak szegényes maradékai.

52. kép. A Dekkan-fensík.

A vulkanizmus másik alakjához, az explozív típushoz tartozik az újabb idők minden nagy katasztrofális kitörése. Ilyen volt például a Temboro (Soembawa) 1815-ben bekövetkezett kitörése, amely a legnagyobb vulkáni kitörések egyike volt, amelyet fehér ember valaha is látott. Ez nagyon szerencsés kifejezés, mert sok kitörés volt és van még ma is, amelyet emberek sosem láttak. Talán ezek tartják a rekordot, de szerencsére nem volt tanujuk, aki ezt bizonyíthatná. Így például az alaskai Katmai-hegy 1912 júniusában egy magános, lakatlan vidéken tört ki. A feltevések és az akkori működésére vonatkozó későbbi megfigyelések azonban bizonyossá teszik, hogy kitörésével kapcsolatosan egyáltalában nem volt lávaömlés, ellenben a Katmai vulkáni hamuja a 10.000 füstoszlop völgyét feltöltötte. De bizonytalanságban hagynak bennünket sok fontos részletkérdésben. Nincs egyetlen tanu sem, aki az emberre gyakorolható hatást vázolhatná; pedig az ember még mindíg hajlamos arra, hogy minden történés nagyságát ehhez mérje, még akkor is, hogyha ezek a benyomások a maguk alanyi mivoltában mégoly zavarólag hatnak.

Akárhogy álljon is a dolog, azt szintén tudjuk, hogy a Temboro kitörése alkalmával láva nem ömlött ki. VERBEEK azonban kiszámította, hogy körülbelül 150 köbkilométer laza termék röpült a levegőbe; a vulkáni hamu a szomszédos Lombok-szigeten több mint félméter vastagságban feküdt. Ennek a katasztrófának persze még más következményei is voltak, ezeknek a földtani fontossága azonban kevésbbé számottevő. Három napon keresztül teljes sötétség uralkodott, a nagy hő következtében ciklon keletkezett, amely embereket és állatokat, házakat és fákat ragadott a magasba, egy óra hosszat kavargott velük és végül a tengerbe ejtette azokat. Egészben valami 66.000 ember pusztult el! A király és kísérete a kincsesládával együtt - mert hisz melyik király menekül kincs nélkül? - egy ember kivételével mind elpusztult a "tüzes kövek esőjében".

53. kép. A Szunda-szoros képe a Krakatau 1883-iki kitörése előtt és után. A fekete rész a legnagyobbrészt tengertől borított mai kalderát mutatja.

A Krakatau szomorú hírnevét is ilyen explozív folyamatoknak köszöni. 1883-ban több mint két évszázadig tartó nyugalmi időszak fejeződött be irtózatos pusztulással (53. kép). Mint hatalmas központi vulkán eleinte körülbelül 1000 méterre emelkedett ki a tenger színe fölé, de 1883 augusztusában a sziget kétharmada hirtelen a levegőbe repült és később már 300 méteres és még nagyobb mélységeket mértek ezen a helyen. A kitörés robaját Ausztráliában is hallották, a légköri zavarokat a világ valamennyi barométere megérezte. Jáva és Szumátra partjait szökőár borította el, amely 36.000 áldozatot követelt. Láva nem ömlött, a hamu azonban 80 kilométer magasra repült fel.

54. kép. Réteges vulkán vázlatos képe.

A lávaömléssel vagy anélkül bekövetkező effuzív, illetőleg explozív vulkánoknak ez az elméleti megkülönböztetése, amelyhez a gázban szegény és gázban gazdag magmák közti okozati összefüggésük révén jutottunk el, a valóságban nem mindíg elégséges. Hasznos és áttekinthető, célszerű, sőt szükséges is, azonban felmondja a szolgálatot, mihelyt átmenetekre bukkanunk, márpedig a természet ezek segítségével erősen védekezik a szigorú rendszerezésekkel szemben. Kétségtelemül helyes az a megállapítás, hogy a heves kitöréseket általában a gázban gazdag magmák hozzák létre. De az is megtörténhetik, hogy a csökkent tevékenység idejében a bázikus magma a kráterben lehűl és a gáznyomás explozív növekedése ezt a vulkánt erőszakkal szétrobbantja. Lehetséges, hogy az egyik típus különös előszeretettel lávaárakat termel, a másik tevékenysége meg abban nyilvánul meg, hogy kecses, laza vulkáni kúpokat halmoz fel. Sokkal gyakoribbak azonban az olyan vulkáni építmények, amelyekben a lávaárak gondos rétegezésben váltakoznak tufákkal és hamuval (54. kép). A Föld történetében bizonyára százszámra voltak tűzhányók, amelyek szabályszerűen és tisztességesen viselkedtek. Kaliforniában van azonban egy különc is, a Lassen Peak; Washington, Kalifornia és Oregon vulkánjai között az egyetlen működő. Ez néha lassan ontja magából a lávát, máskor robbanásszerűen; láváinak összetétele a legkülönbözőbb. Működése hol nyugodtabb, hol meg nagyon heves. Kétségtelen, hogy vannak általános érvényű törvények, mihelyt azonban rendszert építünk fel rajtuk, ezerszámra bukkannak fel az átmenetek, amelyek meggondolásra és szerénységre késztetnek. Mégpedig nemcsak a földtanban!

A vulkánok és kitörések osztályozása valóban nem szorítkozhatik két szélsőséges típusra. Az a sok mellékkörülmény, amely a felszíni vulkanizmust megszabja, oly különböző, hogy tulajdonképen minden egyes tűzhányót önálló típusként kellene tekintenünk. A valóságban minden egyes vulkán működésének sajátos jellege van, és ezzel kapcsolatban szükségszerűen változik kúpjának alakja és a kidobott termékek összetétele is. Így tehát az általánosított típusok felállítása tulajdonképen helytelen.

A Fujiyama kecses, szabályos alakját (LVII. tábla) a vulkánok eszményi formájának gondolták. Végül azonban felfedezték, hogy a Popokatepetlnek, a füstölgő hegynek más a körvonala, amelyet azonban éppen olyan jól lehetne sok más tűzhányó alaktípusának tekinteni. Világos egyébként, hogy az a teljesen zavartalan kúpalak, amelynek kedvéért a Fujiyamát olyan előszeretettel használják fel vázák és kis terítők díszítésére, csak kivétel, eszmény, amely csak akkor valósulhat meg, ha a vulkán állandóan és megszakítatlanul, vagy legalább is csak nagyon rövid szünetekkel, mindíg egy és ugyanazon kráternyíláson keresztül dolgozik. A vulkáni működésben azonban mindenkor és mindenütt nem várhatjuk el a magmától és a benne lévő gázoktól ezt a nyugodtságot, rendszerint sem a kráternyílás helye nem állandó, sem pedig a vulkáni működés mértéke nem elég egyenletes (55. kép).

55. kép. Tűzhányóhegy. Főleg robbanásos működésű vulkán (vázlatos keresztmetszetben) főkráterrel és oldalkitörésekkel. A lejtőjén parazita-kráterek sorakoznak; ezek részben valódi robbanási kráterek, részben pedig hamukúpok. (Sieberg nyomán).

Gyakran megtörtént már például, hogy a felszálló lávában a gáznyomás annyira megnövekedett, hogy szétfeszítette a vulkán falait, még mielőtt a láva a csúcsot elérhette és nyugodtan kiömölhetett volna. Ilyenkor rendszerint egész hasadékrendszer keletkezik, amelyen kisebb, ú.n. parazita kráterek települnek. Ezek a régi vulkán eszményi körvonalát hallatlanul elcsúfítják. A Geloengoeng oldalain állítólag nem kevesebb, mint ezer ilyen apró kis kráter van, a nagy Smeroe pedig, úgy mondják, nem egyéb, mint ilyen másodlagos kúp a csunyán tönkrement Tengger-hegység legkülső lejtőin (LVI. tábla). Más vulkánok, mint például a Slamat, Tjerimai és Merapi, hogy jávai példáknál maradjunk, kráterük nyílását már többször áthelyezték. Az eltolódás néha tekintélyes méretű volt. Ezek persze az eszményi felszín alak símaságát nagymértékben zavarják. Az áthelyezkedés rendszerint arra vezet, hogy többé-kevésbbé szabályszerű vulkánegyüttes keletkezik, amelyben az új kúpok összenőnek a régiekkel vagy pedig ha az áthelyeződések nagyobb méretűek, látszólagos függetlenségre és önállóságra tehetnek szert. Áthelyeződés legtöbbször nyilván azáltal jön létre, hogy hosszabb nyugalmi idő alatt a vulkán kürtője eldugul és a működés újraéledése alkalmával a láva könnyebben tör magának új utat, mintha a megmerevedett akadályt útjából eltávolítaná. Így az Ixtacihuatl, a Fehér asszony, nyugvó ikertestvére a működő Popokatepetlnek, a Mahameroe pedig régi erodált hamukúpja Jáva legnagyobb vulkánjának, a Smeroenak (LVI. tábla).

56. kép. A Pelé-hegy a kitörés előtt és után. (Lacroiv szerint.)

Ha a krátercsatornában többé-kevésbbé megszilárdul a lávadugó, utóbbi jelenléte a vulkán további életére nézve rendkívül nagy jelentőségű lehet. Csak futólag említjük meg, hogy oly mélyreható esemény, amilyen egy ilyen dugónak a képződése, nemcsak a tűzhányó alakjára, vagy a vulkáni ikrek kialakulására van hatással, hanem megváltoztathatja a kitörések jellegét is. Gyakran nagyon eltérő jelenségek léphetnek fel ilyen módon, amilyeneket azelőtt még sehol sem figyeltek meg, és így ezek a kitörésnek, valamint magának a vulkánnak is sajátos, önálló jelleget kölcsönözhetnek. Legyen elég, ha itt csak Martiniquen, az Atlanti-óceán egyik szigetén emelkedő Mont Pelé vulkánnak sajátságos, robbanásszerű kitörését említjük fel (56. kép). A sziget valószínűleg híresebb a Napoleon-époszból ismert kreol szépségről, mint tűzhányójáról, de igazságtalanul, mert az említett vulkáni kitörésnek valóban nem ismerjük párját. Meglehetősen nyugalmas időszak alatt a sűrűn folyó láva felső része elkérgesedett a krátercsatornában, s alakját és magasságát gyakran változtató tűszerű dugóként emelkedett ki a hegyből. Az újabb kitörés alkalmával azonban a gázok más utat kerestek és a hegy oldalát meghasították. Ennek a kitörésnek az volt a legfőbb jellemvonása, hogy láva nem ömlött ki, hanem csak sötét, izzó felhő gomolygott alá a vulkán oldalán. Az izzó felhő túlhevített gőzökből, gázokból és kisebb kőzetrészecskékből állott és Saint Pierre városát néhány perc leforgása alatt teljesen elpusztította. Az újabb időben hasonló, bár nem ilyen katasztrofális működést fejt ki egyebek között a Merapi is. Erre különösen az jellemző, hogy a sűrűn folyó lávából képződött kettős dugó, amely a Merapi kráterében létrejött, és a vulkáni gázoknak aránylag csekély nyomása következtében lassan fölfelé nyomul, állandóan széttöredezik, és így laza tömbökből áll. Ezek láva-lavina alakjában gyakran legurulnak, és falvakat meg erdőket gyujtanak fel, vagy pedig nagy esőzések idején iszapfolyamok formájában a síkságokra jutnak.

Végül még arra is nyomatékosan kell rámutatnunk, hogy sok vulkán életében a hosszantartó aránylagos nyugalmi időszakokkal többé-kevésbbé szabályosan váltakozó heves kitörések a vulkán alakjára maradandó bélyeget ütnek. Azok az ideális kúpok, amelyek az egyenletes működés idején felépülnek, vajmi kevéssé szilárd építmények, mert a vulkán egyetlen egy explozív lélekzetvétele elég ahhoz, hogy könyörtelenül szétrombolja őket. Így például a Bandai-San gázai váratlanul, minden előzetes figyelmeztető jel nélkül ezeresztendős nyugalmi időszakot zártak le és 1888-ban egy kitöréssel 670 méter magas hegyet pusztítottak el. Végül pedig a már említett kitörések némelyike alkalmával (Temboro és Katmai) a hegy csúcsát a kitörés egyszerűen elfujta úgy, hogy csak a vulkán széles alapja maradt meg gyűrű alakú sánc képében. A mélyen lenyesett kúp, a hajdani nagyság és szabályosság romja, meredek falakkal, széles és lapos krátert övez körül. Ebben a nyugalmas tevékenység következő időszakában új kúpok alakulnak ki a vulkán csatornájának központosan fekvő nyílása körül. Így dolgozik például a Bromo, egy régi nagyobb tűzhányó kráterének a fenekén, s a Vezuv is egy félkör alakú sáncon belül nőtt ismét nagy magasra (LVI. és LVIII. tábla).

Az ilyen, csaknem vízszintes fenekű, üstalakú krátert a geológusok, ha méretei már oly nagyok, hogy nem igen lehet kráternek mondani, kalderának nevezik. Némelyek kaldeirának írják. Ez azonban csak jelentéktelen különbség, amely talán abból magyarázható, hogy az üstöt olaszul és spanyolul calderának mondják, de a Kanári-szigetek lakói, ahol a kalderák prototípusa van, néha kaldeirá-nak ejtik ki. A kaldera-kérdés azonban - mert hiszen kaldera-probléma még ma is van - sokkal bonyolultabb, mint a szó írásmódjának eldöntése. A kalderák keletkezésére vonatkozó vélemények főleg azok óriási méretei miatt térnek el, hiszen a Tenerife-szigeten emelkedő Pico de Teyde lábánál elterülő kaldera legnagyobb átmérője nem kevesebb mint 19 kilométer; az északamerikai Oregon államban lévő kráter-tó (LIX. tábla), amely, amint az amerikaiak mondják, a legszebb és a legnagyobb a világon, 608 méter mély, a Japánban lévő Aso-kalderában, a száz falu vulkánjában pedig körülbelül 50.000 ember lakik!

Ezek olyan tiszteletreméltó számok és méretek, hogy kezdetben sokan vonakodtak elhinni, hogy egyetlen egy, ha még oly hatalmas kitörés is, elég legyen ahhoz, hogy ilyen méretű krátereket létrehozzon. Ezek ezért azt gondolták, hogy a kalderák tulajdonképen beszakadással keletkeztek, amelyet a krátercsatornában felszállt magma oszlopnak a kitörési periódus végén bekövetkezett visszaesése okozott. Mások viszont ennek a visszaesésnek a lehetőségében is kételkedtek. Ezek a nagy kalderák keletkezését inkább a megszokott földtani tényezőkkel, így például a már meglévő kisebb kalderákban, vagy valami kráterben a hátráló erózió munkájával igyekeztek megmagyarázni. Ma úgy látszik, hogy a szakkörök középutat választottak, és így végeredményben valamennyi lehetőség érvényesülését elfogadják. Ma tehát a nagy kérdés még mindíg arra a kényes pontra vezethető vissza, hogy vajjon valamely kaldera robbanás által, beszakadás következtében, vagy pedig az erózió munkája folytán kialakult képződménynek tekintendő-e. Egyetlen egy megfigyelés tévútra vezethet. Ez kiviláglik a Madagaszkár melletti Nossi-Bé-sziget bennszülöttjeinek határozott válaszából, akik egy kalderának, krátertónak a közepén álló fiatalabb vulkáni kúpot egyszerűen Tani-Lastak-nak neveznek, amivel azt mondják, hogy a hegy gödörbe esett. Ez a meghatározás tulajdonképen nem nagyon különbözik a mai geológusok beszakadási kalderájától, és mindenesetre gondolkodásra késztet. A hegyet már beláthatatlan idők óta Tani-Lastak-nak nevezik.

A kráterekben és kalderákban sokszor tavak alakultak ki. Némely esetben, midőn megvolt az összeköttetés a tengerrel, a krátersánc mögötti védett helyzetet kihasználták, és kikötőket építettek. Ilyen például a nápolyi öbölben a Porto d'Ischia és a görög szigettengerben Santorin. Ez egyáltalában nem csodálatos, viszont azonban nem is biztosíték arra, hogy az illető helyen a tűzhányó működése végleg megszűnt. A Kloet kitörései gyászos hírüket éppen annak a ténynek köszönhetik, hogy a két Kloet-kráter közül a nyugatiban, a működőben, tó volt. Hírneve éppen a pusztító lahar-ok, vagyis iszapfolyamok révén került be valamennyi földtani tankönyvbe. A tó víztömegét 44 millió köbméterre becsülték. Ezt az óriási víztömeget a kitörések részben gőzzé változtatják, nagyobb részt azonban a kráter peremén túl lezúdítják, tehát a Kloet robbanásszerű kitörése tulajdonképen hatalmas vízbetörés jellegét viseli magán. Vad iszapfolyamok zúdulnak alá, amelyek egyes zuhatagszerű árakban 60 méter magasságot is elérhettek (1901) és a lakott területeket hihetetlen sebességgel elpusztították (1909). A Kloet-tavat ma már alagút segítségével részben lecsapolták, hogy a jövőben ezeknek az iszapfolyamoknak szörnyű pusztításait csökkentsék. Azt hiszem, hogy ezzel keresztülhúzták az öntözőszolgálat nemes célkitűzéseit. Régebben ugyanis a kráterperem legkisebb hasadékait is azonnal eltömték, mert a keleti monszun idején a tó szolgált víztartályul a körülötte fekvő síkságok öntözésérhez.

Ha meggondoljuk, vajjon célszerű-e ilyen gondoskodás, amelyhez a mai műszaki tudományok kétségtelenül hatalmas eszközökkel állanak segítségünkre, - gondoljunk csak arra, hogy nem egy esetben bombázták már a vulkánokat, csak azért, hogy az esetleges lávaárakat olyan irányba tereljék, ahol kevésbbé nagy pusztításokat végezhetnek, - akkor felmerül az a nagyon emberi kérdés, vajjon nem lehet-e a tűzhányók kitörését kellő biztonsággal előre megjósolni? A tudományos tapasztalatokból leszűrt válasz nem nagyon biztatóan hangzik. A legtöbb kitörést kevéssel előbb ugyan általában előre jelzik nagyobb gáztömegeknek vagy erősebben sűrűsödő füstfelhőknek kilökései, vagy a vulkáni rengések, amelyek néha hirtelen lépnek fel. Ezek az előjelnek vélt jelenségek azonban néha csak vaklármának bizonyultak, máskor meg, mikor tényleg nagy a veszély, esetleg teljesen el is maradhatnak. Ezekre tehát nem sokat adhatunk. A vulkánok egy tapasztalt ismerőjének, aki évek hosszú során tartó tanulmányok és pontos megfigyelések alapján egyetlen alkalommal illetékesnek tartotta magát arra, hogy megnyugtató kijelentéseket tegyen, amikor a Vezuv fenyegető jelenségei után hirtelen nyugalom következett be, azt kellett látnia, hogy számításait egy hatalmas kitörés már néhány nap múltával halomra döntötte (1872).

A hosszabb nyugalmi időszakoknak ilyen kiszámíthatatlan megszakításával jelentkező heves vulkanizmus mellett a Stromboli-típusú vulkánok meglehetősen csendes és egyenletes működése nagyon érdekes. A jávai Smeroe (LVI. tábla) és az említett típus előkelő mintaképe, a Stromboli, már emberemlékezet óta állandóan működik, és néhány ritka és nem nagyon veszélyes kitöréstől eltekintve, sajátságos szakaszosságot és szabályszerűséget mutat. Ezeknek a vulkánoknak krátercsatornájában a láva lassan felemelkedik, majd bizonyos magasságban a kiszabaduló gázok nyomására felhólyagosodik és hatalmas dörrenéssel szétpukkan. E robbanásszerű lélekzetvétel után, miközben csak kisebb darabok és salak röpülnek ki, a láva ismét lesüllyed, majd néhányperces nyugalom után a folyamat megismétlődik. Ez az ütemes működés évszázadok óta változatlan. A görögök és rómaiak nagy tisztelettel tekintettek a Stromboli csodálatos hatalmára, és istenségre gondoltak, amely ezt a működést okozza. A mai idők geológusa naponta száz kitörését számlálja meg és az ütem időtartamának csekély ingadozását a légnyomás megváltozásának tulajdonítja.


Haldokló vulkánosság.

A Földön semmi sem örök! A magma hőmérséklete lassan csökken, egyre inkább közeledik a magmának megmerevedés okozta halála s ezzel kapcsolatban a felszín vulkánossága is lassacskán haldoklik. A rabulejtő szépség és a legyőzhetetlen hatalom az utolsó kitörés erejével megszűnik s az utolsó lávafolyam megszilárdulásával megkezdődik a nyugalom új korszaka. Talán csak átmeneti lesz ez az állapot, de éppúgy lehet végleges is. Hiszen a kitörések látható tanújele és a folyékony láva jelenléte nélkül nem sok bizonyossággal következtethetünk arra, hogy valamely területen a vulkánikus működés csak alszik-e, vagy pedig végleg kihalt.

A működési időszak utolsó kitörése után a tűzhányó kürtőjéből, lejtőinek lazább anyagából vagy pedig környezetének talajából még hosszú időn át nagymennyiségű gőz és magmatikus gáz távozik el. Ezeket szükséges és nagyon szerencsés általánosítással fumaroláknak nevezték el. Ez az elnevezés azért nagyon helyes, mert a füstszerűségük (fumea) az egyetlen közös ismertetőjele ezeknek az egyébként összetételt és hőmérsékletet illetőleg nagy különbségeket feltüntető anyagoknak. Abban az esetben, ha elegendő mennyiségű kénvegyületeket tartalmaznak és kén válik ki belőlük, az olasz solfo (= kén) szó nyomán szolfatárának szokták nevezni. A név egyébként kapcsolatban van a nápolykörnyéki Phlegrei mezők kialudt Solfatara-kráterével is, ahol az e gázokból kicsapódott ként már régi idők óta kitermelik.

A vulkánikus kitörési termékek utódainak a sorában a fumarolák az elsők, és már ezért is megérdemlik azt a figyelmet, amellyel az ember minden időkben feléjük fordult. Az utódok, még a hanyatlók is, mindíg lebilincselően hatnak, és gyengeségüket rendszerint mohón kihasználjuk. A fumarolákat például igazán szószerint minden részükben kihasználják: melegüket, kiáramlásukban megnyilvánuló kisebb-nagyobb erejüket, összetételüket, sőt egy esetben még az általuk keltett gyanút is. Hőmérsékletük igen magas lehet, általában széles határok között váltakozik és még ugyanazé a fumaroláé is szabálytalanul ingadozik. A Tízezer-füstoszlop völgyében a gázforrásban 600 C fokot és még nagyobb hőmérsékletet is mértek. A gázok energiáját hasznos hajtóerővé alakíthatjuk át. Még Firenzében és Pisában is felhasználják azt a 30.000 lóerőt, amelyet a toskánai fumarola-mezőkön (LX. tábla) nyernek. Két legfontosabb alkatrészükön, a vízgőzön és a kénen kívül a kiáramló szolfatára-gázok fémek, réz, vas és ólom vegyületeit is tartalmazzák. Sőt a Vezuv kitörései alkalmával egyszer az is megtörtént, hogy egy méter széles hasadék néhány nap alatt vasérccel töltődött ki, amely ezekből a gázokból vált ki. Ez a tény különösen történeti szempontból érdekes, mert ebből a megfigyelésből született meg később az ércek földalatti előfordulására vonatkozó az a fölöttébb hasznos és termékeny gondolat, hogy gyakran a tömeges kőzetekhez kötve kell lenniök. Néhány nyersanyag kutatását ez a meggondolás jelentékeny mértékben egyszerűsítette és megkönnyítette.

Ha a vulkán működésében kizárólag arra szorítkozik, hogy fumarola- és szolfatára-gázokat lök ki magából, akkor a geológusok azt mondják, hogy szolfatára-állapotban van, mint például a Papandajan is, 1772-ben bekövetkezett kitörése óta. Szigorúan véve, átmeneti állapotot értenek ezen, a tulajdonképeni vulkáni működés és a vulkanizmus tágabb értelemben vett utóhatásai között, melyek nemcsak egyes vulkánok környezetére korlátozódnak, hanem nagy területeken léphetnek fel, mint a halódó vulkanizmus utolsó vonaglásai, letűnt nagyságának szegényes maradékai.

Az ilyen vulkáni utóhatásokhoz, vagy amint a földtani szaknyelven mondani szokták, posztvulkáni jelenségekhez tartoznak egyebek között a híres mofetták, a hőforrások és szökőforrások (gejzirek), továbbá részben az iszapvulkánok is, ha ezeket nem más, mint vulkáni kigőzölgések táplálják és tartják fenn (LXI. tábla). A mofettákban szénsavgázok áramlanak ki, ezek nehezebbek a levegőnél, ennélfogva a völgyek legmélyebb részein gyűlnek meg. Minthogy színtelen és szagtalan voltuknál fogva nem feltűnőek, azért e völgyek veszélyessé válhatnak. El is nevezték a őket "Halál"-völgyeknek vagy "Fojtó"-völgyeknek. Bennük még az olyan nagy állatok is, mint a grizzli-medve, megfulladhatnak. Esős időben vagy bőséges talajvíz esetében kevésbbé veszélyesek. Ekkor igen gyakran különböző minőségű természetes savanyúvízforrásokat szolgáltatnak. Hazánkból a torjai Büdösbarlangot kell megemlítenünk. ILOSVAY LAJOS szerint évente 734.800 m3 széndioxid és 2850 m3 kénhidrogén tódul ki belőle.

A meleg- vagy forróvizű források a kialvó vulkánosság területén szinte maguktól értetődő jelenségek. Hiszen a víz a természetes, maguktól értetődő dolgok között amúgyis a legközönségesebb. Hogy hőmérséklete itt a szokottnál magasabb, meg az a körülmény, hogy a víz itt más anyagokat tartalmaz és választ ki, mint az idillikus erdei források, egyáltalában nem kell, hogy nagyobb csodálatot ébresszen bennünk, ha meggondoljuk, hogy a magma érezhető közelségében fakadnak. Nagy változatosságuk sem különösen csodálatos. Találunk kristálytiszta forrást és zavaros pocsolyát, amelyekben a víz többé-kevésbbé nyugodtan bugyborékol, ismerünk jelentéktelen, néha színes iszapforrásokat, amelyek vize nagyobb mértékben párolog el, mint amekkora az utánpótlódó víz tömege, tehát a vizük által magával ragadott kőzettörmelék a felületen iszapkúp alakjában rakódik le, amelyen még kis kráter is kialakulhat. Mindez azonban sokkal kevésbbé csodálatos, semhogy itt sok figyelmet - és helyet - szentelhetnénk neki. Hiszen átmeneteket mindenütt találunk, s a hőforrások szeszélyes alakja és előfordulása aligha igényel bővebb magyarázatot. Éppoly magától értetődik, mint a forrás léte.

Egészen jelentékteleneknek azonban mégsem tekinthetjük őket. Fontosak azért, mert a hőforrások és lerakódásaik sokat megmagyaráztak az ércek keletkezésére vonatkozólag és a látszólag maguktól értetődő dolgok egyszerűségében nagyon érdekes kérdést rejtenek. A geológusok már megfejtették a hőforrások hőmérsékletének és működési módjának kérdéseit, akár vulkános területeken, akár azon kívül, esetleg gyűrt hegységek területén voltak a források, akár csöndben forr a vizük, akár erősen buzog. Az iszapvulkánok sárga, barna vagy egyéb színének keletkezését visszavezették az iszaphoz kevert ásványi anyagok, mint kén vagy vas jelenlétére, illetőleg vegyi sajátságaira. De végül az a kérdés is felmerült előttük, hogy tulajdonképen honnan jön a forrásokat tápláló víz és gőz. S ezzel aztán már megint olyan kérdést érintettünk, amely semmi esetre sem szorítkozhatik csupán a hőforrásokra.

Annyi biztos, s ebben már nem is kételkedik senki, hogy e víz legnagyobb része a felszínről származik. Legnagyobbrészt esővízből, amely beszivárgott a Föld kérgébe, ott a felszálló magmatikus gázokkal került érintkezésbe, ennek következtében felmelegedett, s megint a felszínre tört föl. Ez kiviláglik abból a tényből, hogy a hőforrások a nagy szárazság idejében fumarolákká lesznek, vagy hogy vízhozamuk mindenesetre nagymértékben változik az illető vidék csapadékviszonyai szerint. De épp ennyire biztosan tehetjük fel azt is, hogy e vulkáni kutak vizének és gőzének egy része előzőleg még sohasem volt a Föld felszínén, hanem a magmából szabadult fel s úgy szállt a felszínre. Ez a víz csak akkor kapcsolódhatik be először a víz körforgalmába, ha már egyszer a felszínre jutott. SUESS, bécsi geológus, 1902 körül nagy lelkesedéssel és meggyőződéssel hirdette ezt az elgondolást és élénk érdeklődést keltett iránta. Hiszen magmatikus eredetű víz valóban meglepő újság volt. Sokkal meglepőbb, semhogy ne fűztek volna hozzá azonnal messzemenő következtetéseket. Mindjárt el is látták valami eddig szokatlan névvel. SUESS ugyanis juvenilis-nak nevezte, nyilván azért, mert ezzel akarta kifejezésre juttatni érintetlenségének, ifjúságának jellegét. A Föld felületének régi, közönséges vizét ezzel szemben vadózusnak nevezte. Logikusnak vagy világosnak ez az utóbbi név ugyan nem mondható, a nagy embereknek azonban gyakran valóban különös ötleteik támadnak! Azt pedig igazán mindenkinek be kell látnia, hogy a vadózus név még mindíg sokkal reményteljesebben hangzik, mintha szenilis-t mondanánk.

SUESS tehát azt vélte, hogy a vulkáni kitörésekben, a hőforrásokban és a szökőforrásokban nagyon nagy tömegű juvenilis víz lép először a felszínre s így arra a meggyőződésre jutott, hogy az óceánok, sőt a légkör is nagy részben juvenilis eredetű. Az a régi föltevés azonban, hogy az óceánok bolygónk állandó és fokozatos lehűlése alkalmával a légkörből csapódtak le, SUESS "juvenilis" lelkesedése ellenére sem veszített sokat eredeti érvényességéből.

Az újabb időkben a pontos megfigyelések alapján sikerült ugyan a földtannak kimutatnia (1912), hogy a vulkáni kitörések alkalmával valóban bizonyos mennyiségű hidrogén és vízgőz válik szabaddá. Valószínűnek kell tehát tartani, hogy a Föld kérgében juvenilis víz még ma is előfordul. Azonban ezen megfigyelések ellenére is vonakodik a földtan, hogy ennek a víznek olyan nagy fontosságot és szerepet tulajdonítson, amint SUESS vélte. Olyan forrást ugyanis, amelyből kizárólag juvenilis víz folynék ki, még soha, sehol sem találtak s az a föltevés, hogy a szárazulatok belső, száraz területein előforduló - egyébként ritkaság számba menő - hőforrásokat, ott ahol a vadózus víz szemmel láthatólag hiányzik, legnagyobb részt magmatikus eredetű víz táplálná, nem egyéb, mint merész és alaptalan elképzelés. Mert egyvalaminek látszólagos és lehetséges hiányából még nem következtethetünk másvalaminek szükségszerű jelenlétére. Végül pedig, gyakorlatilag teljesen lehetetlen pontosan megállapítani, hogy valamely forrásban mennyi a juvenilis és mennyi a vadózus víz.

A legjobb indulatú kutatók eddig még a szökőforrásokban sem tudtak 15%-nál több juvenilis vizet kimutatni. S minthogy az efféle számítások hitelességéhez sok szó férhet, joggal tehetjük fel, hogy a szökőforrásokat tápláló víz és gőz a valóságban vadózus eredetű. Ez egyébként a szökőforrások hírnevét semmiként nem csökkenti. Hiszen a gejzirek a PLUTO birodalmából származó juvenilis víz nélkül is olyan népszerűségre tettek szert, amely a többi vulkáni utóhatásét nagyon felülmúlja.

A gejzír szóval egyébként Izland lakói, úgy látszik, mindama kedélymegnyilvánulásokat illetik, melyek a düh és őrjöngés közé esnek - vagy ami ezzel egyre megy, - mindent, ami a forrás és túlhevítettség között van. Az olyan hőforrásokat, amelyek szakaszosan fortyognak, nevezetesen szabályos időközönként vizet és gőzt lövelnek ki, először Izlandban tanulmányozták (LXII. tábla). Az előbb elmondottakból érthető hasonlat alapján ezeket gejzíreknek nevezték el. Kezdetben a gejzírek időszakos "dühének", vagy ahogy a tudományos nyelvben mondják, intermittáló működésének természetes magyarázatát nagyon valószínűtlen feltevésekben keresték. Ezek többnyire sokkal eszményibbek voltak, semhogy sokat megmagyarázhattak volna. Végül is BUNSEN 1846 körül tett megfigyelései szolgáltak magyarázattal. Elmélete annyira valószínű, hogy még ma is, csaknem kivétel nélkül, kielégítőnek tartják. Népszerűségéhez az is sokban hozzájárult, hogy a feltevést mesterséges szökőforrások hatásos bemutatásával lehet alátámasztani. BUNSEN feltételezi, hogy a magmatikus gázokból származó meleg a szökőforrás csatornájának biztonságos mélységében felhalmozódik. Nagyfokú túlhevítettség következtében ott robbanásszerűen gőzfejlődést okoz s a gőz a gejzír csatornájában levő vizet oszlop alakjában kilöki. Ahhoz, hogy ez a helyi melegfelhalmozódás létrejöhessen, szükséges, hogy a vizet a felületre juttató hasadéknak, vagy a kivezető csatornának a keresztmetszete ne legyen mindenütt egyenlő. Szűkületeknek és szeszélyes kanyarulatoknak kell benne lennie, amelyek a víz szabályos mozgását, ú.n. cirkulációját lehetetlenné teszik. Ezen követelmény nélkül a víz egyszerűen forrna csak, a gejzír nem volna szökőforrás, hanem csak közönséges hőforrás.

A Bunsen-féle elmélet világában a szökőforrások tüneménye érthetővé válik. Az intermittálás, az időszakos fortyogás szinte magától értetődő szükségszerűséggé lesz: a nyugalmi időszakban a gejzír csatornájának meg kell telni, hogy újból megindulhasson a gőzképződés és bekövetkezhessék az újabb kitörés. A rendkívüli szabályosságot, amellyel a folyamat végbemegy, a mindenkor kilökött vízmennyiséget, a víz és gőz által elért magasságot, valamint a kitörés tartamát elsősorban a gejzírcsatorna alakja és az a sebesség szabja meg, amellyel a csatorna a kitörés után megint megtelhetik vízzel. A szökőforrások működésében megnyilatkozó ezer meg egy különbség arra az ezer meg egy különbségre vezethető vissza, amelyet a földkéreg hasadékának alakja mutathat.

Az a hűség, amellyel a Yellowstone Nemzeti Park öreg hűséges szökőforrása, az Old Faithful minden 65 másodpercben hatalmas vízoszlopot dob föl 80 m magasságra már fölfedezése óta, csak addig maradhat meg, amíg a szökőforrás csatornájának alakja a kioldódás és lerakodás - kovazsugorék - következtében meg nem változik. Ehhez pedig nem szükséges túlságosan hosszú idő! (LXIII. és LXIV. tábla.) Az izlandi Öreg gejzír 1772-ben még 30 percenként működött. Később, 1883-ban, már csak minden huszadik napon tört ki. Van egyébként sok szökőforrás, amelyek léte még sokkal szabálytalanabb, ezek hirtelen valamely hőforrásból alakulnak át szökőforrássá. Akkor aztán éveken keresztül szabályosan működnek, majd éppoly hirtelen megint beszüntetik tevékenységüket. Az újzélandi Waimangu, a világ legnagyobb ismert szökőforrása, a Taravera vulkán egy kitörése következtében szétröpült. 1890-ben azonban ismét működni kezdett, újra megkezdte egyedülálló, páratlan munkáját. A kilövelt vízoszlop súlya a becslések szerint mintegy 800.000 kg-nyi volt! S ez az óriási víztömeg 460 m magasságra lövellt fel! A Waimangu 1904-ben újra beszüntette működését, ezúttal minden vulkáni kitörés nélkül, úgy látszik, szabad elhatározásából.

Valamely hőforrásról pedig, amikor egyszer egy jámbor kínai belemosta a kezét, mégpedig szappannal, kiderült, hogy szökőforrás. E gejzírt azóta is Kínai embernek nevezik. Véletlen felfedezése megtanította a túristákat arra, hogy a szökőforrásokat szappandarabok vagy hasonló anyagok bedobásával idő előtt is működésbe lehet hozni. Az amerikai kormányzat egyébként megtiltotta a Yellowstone Park területén az ilyen látványosságot, mert attól tartott, hogy a szökőforrások elszappanosítása végül végzetessé válhatik. A geológusok egyébként a jelenséget azzal magyarázzák, hogy a szappan elősegíti a nagyobb gőzbuborékok keletkezését és így gyorsítja meg a kitörést.


A tűzöv.

Sajnos, nem tudunk itt végleges feleletet adni arra a kérdésre, mennyire követhetjük a földtörténeti multban visszafelé a vulkanizmust úgy, ahogyan ma a Föld felületén ismerjük. A bolygónk keletkezését és lehűlését magyarázó Kant-Laplace-féle elmélet szerint arra kellene következtetnünk, hogy az archaikum legrégibb időszakaiban a vulkanizmus sokkal elterjedtebb és hevesebb volt, mint ma. Ez a feltevés arra hivatkozik, hogy a földkéreg vastagodásával egyre nehezebben ömölhetett a magma a felszínre, a felszíni vulkánosságnak tehát szükségszerűen gyöngülnie kellett. A magma a Föld plutói fiatalságának idejében még nagy felületeken könnyen törhetett fel és a vékony földkérget nyugodtan és csöndben olvaszthatta meg (felületi, areális erupciók), ellenben a későbbiek folyamán a kitöréseknek már egyes gyöngébb övekre kellett szorítkozniuk (hasadék-kitörések), és robbanások erejével kellett maguknak utat törniök a felszínre (központos kitörések). A megfigyelés és tapasztalat valóban alátámasztja ezt a következtetést annyiban, hagy az azoikum legrégibb képződményeiben mindenütt a heves vulkánikus működés nyomait találhatjuk meg. A földtörténet fiatalabb időszakaiban azonban a tűzhányók működésének mindinkább a földfelület meghatározott területeire kellett korlátozódnia. Helytelen volna azonban, ha azt gondolnók, hogy ez a hátrálás és gyöngülés állandó és fokozatos folyamat volt, amely közben a tűzhányók működésereje is állandóan és tartósan csökkent. A földtörténet folyamán ugyanúgy váltakoztak a nyugodtabb időszakok a hevesebb vulkáni működés időszakaival, amikor a magma aktivitása a felületen is jobban megnyilvánult és a vulkáni kitörések is nagyobb számban fordultak elő, amint azt az egyes vulkánok életében látjuk. Így a geológusok azt tanítják, hogy a harmadkor óta mind máig tartó olyan időben élünk, amelyben a vulkanizmus sokkal erőteljesebb, mint a földtörténeti középkor jóval nyugalmasabb időszakaiban. Azonkívül meg azt is meg kell jegyeznünk, hogy ma a vulkánok működése más vonalak mentén történik, mint a heves vulkáni működés régebbi időszakaiban.

Persze nincs megfelelő mértékünk, amellyel a magma mai nyugtalankodásait vagy a tűzhányók működésének erejét jellemezhetnők. A működő vulkánok száma ezirányban semmit sem mond, vagy legalább csak nagyon keveset. Hiszen ez a szó, működő, csakis attól függ, hogy tudomást szerez-e az ember valamely vulkán működéséről, illetőleg, hogy vannak-e birtokunkban erre vonatkozó történelmi adatok. E szó tehát nem sok bizalmat érdemel. Arról sem kezeskedhetik senki, hogy valamely tűzhányó, amely a történelmi időkben még nem adott magáról életjelt, valóban kialudt-e. Mert hátha csak alszik? Helytelen volna, ha azt mondanók, hogy 1902-ben a Föld tűzhányóinak nyugtalankodása hirtelen megnövekedett, csak azért, mert ebben a kitörésekben gazdag esztendőben adott magáról először életjelt a guatemalai Santa Maria vulkán is, amely felfedezése óta ebben az esztendőben tört ki először, s ezzel a működő vulkánok számát eggyel gyarapította. Éppoly kevés biztonsággal állíthatjuk, hogy az Ararat valóban kihalt, csak azért, mert a vízözön után NOÉ nyugodtan köthetett ki csúcsán, s azóta sem árulta el semmiféle hevesebb, nagyobb tevékenység nyomait. Mindössze néhány iszapvulkánt hozott létre s néhány gyenge vulkáni rengést okozott. Már nem egyszer megtörtént, hogy kialudtnak vélt tűzhányó hirtelenül ismét működni kezdett, és pedig annál nagyobb kirobbanással, minél hosszabb ideig tartott nyugalmi állapota. Az ókorban például senkinek sem jutott volna eszébe arra gondolni, hogy a Vezuv tűzhányó. Egyedül STRABO - iste Graecus! - előtt volt gyanús a hegy alakja. Csak a Krisztus utáni 79. évben bekövetkezett kitöréssel, amikor egyebek között Herculaneumot és Pompejit hamueső borította el, lépett a Vezuv a működő vulkánok sorába. Így tehát húsz évszázaddal hamarabb került a működő vulkánok jegyzékébe, mint a Santa Maria, csak azért, mert ez utóbbi nem a római birodalom területén feküdt s nem akadt PLINIUS, aki korábbi működéséről, a kitörésével okozott rémületről beszámolhatott volna.

Akárhogyan is álljon a dolog, annyi tény, hogy HUMBOLD és SAPPER ama néhány ezer vulkánon kívül, amelyek emberi számítás szerint végleg kialudtak, mintegy 430 olyan vulkánt jegyzett fel, amely a történeti időkben működött vagy még ma is működik. Ezek közül 275 az északi, 155 pedig a déli féltekére esik. A működő tűzhányók száma azonban, természetesen, jóval nagyobb. Hiszen úgylátszik, a tenger fenekén sem hiányzanak mind kiömléssel, mind pedig csak robbanással kapcsolatos kitörések. Ezeknek a tengeralatti kitöréseknek a méreteit egyáltalában nem tudjuk megbecsülni. Annyit biztosan tudunk, hogy az óceánok legtöbb szigete vulkánikus eredetű. Tudjuk, hogy a legtöbb atoll és korállsziget szintén vulkáni kúpokra épült, amelyek a tenger vize alatt védve vannak az erózió romboló munkájával szemben. Azonban sok körülmény szerencsés összetalálkozása szükséges ahhoz, hogy valamely tengeralatti kitörést észrevehessünk. Legföljebb olyankor történik ez meg nagy ritkán, ha a kitörés nagyon heves s újabb szigetek jelennek meg a tenger tükre fölött (Hawai, Krakatau, Santorin).

57. kép. A vulkáni és földrengéses vidékek eloszlása a Földön. A pontok a ma is működő vagy a harmadkor után még kitört tűzhányóhegyeket, a szaggatott vonallal körülhatárolt területek pedig a gyakori tektonikus rengést szenvedő területeket jelzik.

A vulkánok számánál sokkal jobban érdekelte a geológusokat mindenkor az, hogyan helyezkednek el, hogyan oszlanak meg a Föld felületén (57. kép). Már kezdettől fogva, mielőtt még a tűzhányók igazi jellegzetességeit megismerték volna, világosnak látszott, hogy a vulkánizmus tüneményeit nem lehet egyedülálló jelenségekként fölfogni, hanem ezek szervesen kapcsolódnak a földkéreg nyugtalankodásaihoz és mozgásaihoz. Csodálatos, hogy ezt a törvényszerű összefüggést már régebben a tűzhányóknak a Föld felületén való helyzetével és eloszlásával hozták elsősorban kapcsolatba. Világosabban fogalmazva: már régi idők óta ismeretes, hogy a tűzhányók működése párhuzamosan halad sok más olyan jelenséggel, amelyek a Föld arculatának szintén jellemző vonásai.

A működő vulkánok, valamint azok is, amelyek a közelmultban aludtak ki, néhány kivételével két nagy övben fekszenek, amelyek az egész földgömböt átölelik. Az első, a hatalmasabb, mondhatnók, a Csendes-óceán tűzkoszorúja, a működő kráterek égő sorozatával veszi körül ezt az óceánt. Patagóniából kiindulva, egyenesen halad az Andesek mentén, majd Mexikón, Észak-Amerika nyugati partvidékein, Kanadán és Alaskán át vonul tovább az Aleuti-szigeteken keresztül Ázsia felé, majd Kamcsatkánál megint dél felé fordulva, Japánon és a Fülöp-szigeteken áthaladva végül is eltűnik a Csendes-óceánban. A másik, az atlanti öv, nem követhető ilyen feltűnő összefüggésben. Közép-Amerikából kiindulva áthalad az Atlanti-óceánon (Azori, Zöldfoki, Kanári szigetek), majd keresztül vonul a Földközi-tengerre, Olaszországon, Arábián, Kis-Ázsián és végül a Keletindiai szigettengerben egyesül a Csendes-óceán körül fekvő övezettel.

A tűzhányók imént tárgyalt eloszlásának egyik legjellemzőbb vonása kétségtelenül az, hogy a működő vulkánok csaknem kivétel nélkül szigeteken vagy a szárazulatoknak közvetlenül a tengerpart közelében fekvő részein emelkednek. Az a szembetűnő elővigyázat, amellyel a tűzhányók a szárazföldek belsejét elkerülik, már a geognoszták figyelmét is magára vonta, de, sajnos, hamisan értelmezték. Azt következtették ugyanis ebből, hogy az óceánok vize és a tűzhányók kitörései között okozati összefüggésnek kell lennie. Pedig a legegyszerűbb bírálat is meggyőzhette volna a Föld akkori tudósait, még a földtan akkori ismeretei birtokában is arról, hogy tételük helytelen. Kezdetleges elméletük nem ad feleletet arra a kérdésre, hogyha mindez így van, miért kedvez annyival jobban a Csendes-óceán vagy a Földközi-tenger vize a vulkánikus jelenségeknek, mint az Atlanti-óceáné, s hogyan lehetséges, hogy a tengerparttól több száz kilométernyi távolságban a szárazulatok belsejében is vannak működő vulkánok. Hiszen ilyen vulkánokat is elég szép számmal ismerünk. Ilyen például a Teleki-vulkán, a Virunga-csoport, a kialudt Kilimandzsáró Kelet-Afrikában, és messze benn Mandzsukuóban a magában álló Ujong-Choldoni, amely a XIX. század elején még működött.

Hasonlóan hamis magyarázatra vezetet kezdetben a tűzhányók keskeny övének lefutása is, amely igen nagy távolságokon át egyenesen halad (Andesek) és nagyon szabályos ívekben simul a szigetek és partok vonalaihoz (Japán, Aleuti-szigetek). S minthogy továbbá bizonyos területeken, mint Jáván és Izlandon kisebb hosszkiterjedésben is az egyes vulkánok lineárisan helyezkednek el, valóságos vulkánsorokat képeznek, az a meggyőződés érlelődött meg, hogy a felszíni vulkánosság olyan többé-kevésbbé nyílt hasadékokon át táplálkozik, amelyek mélyen lenyúlnak a Föld kérgébe és az egész Földet körülfogják. Az a széltében elterjedt meggyőződés pedig, hogy a magma saját erejéből nem tudja elérni a felszínt, bizonyára csak még jobban megerősítette a hitet ezekben a vulkáni hasadékokban. Ez befolyásolta egyébként a kutatók állásfoglalását a hasadékok körül kialakult vitában is, amelynek folyamán sokszor túllőttek a célon.

E vitában azok képviselték az ezen felfogással ellentétes álláspontot, akik hittek a magma saját erejében és joggal utaltak arra a párhuzamosságra, amely a tűzhányók öve és a fiatal lánchegységek lefutása között mutatkozik. Ez az összeesés sokkal szigorúbb, semhogy a véletlen művének minősíthetnők. Ebből a vita folyamán, megint csak nagy túlzással - legalább a mi szemünkben tűnik ez túlzásnak, hiszen mindent jobban akarunk tudni elődeinknél - arra következtettek, hogy a vulkánosság vagy a magma az elsődleges és általános hajtóerő, amelynek következtében a hegységek létrejönnek. E kutatóknak nagy plutonista buzgalmukban nem tűnt fel, hogy a hegy és tűzhányó között lévő párhuzamosság éppen megfordítva is magyarázható!

Ámbár nem gondolom, hogy ez a merész következtetés volt az utolsó tévút, amelyre a kutatók léptek, és hogy az utolsó botlás lett volna az igazság felé vezető fáradságos úton, mégis az az érzésem, mintha a földtan éppen e sok bukdácsolás révén e kérdéscsoportban végül az igazi utat találta meg.

Azzal az új és határozott fogalmazással, hogy a működő tűzhányók öve egybeesik azokkal a nagy tektonikus vonalakkal, amelyek mentén az újabb földtörténeti időkben a földkéreg mozgásai végbementek, vagy párhuzamos velük, az újabb földtan valóban megalapozta egyszerű és világos álláspontját. Ez más szóval annyit jelent, hogy a földtan a felszíni vulkánosság összes jelenségét, keletkezését és elterjedését, az egyenes vonalú és görbe lefutást ugyanazon erőkre vezeti vissza, mint amelyek a hegyeket és az óceánokat is kialakítják.

A tűzhányók övének és a tektonikus irányoknak az összeesése vagy párhuzamossága sokkal feltűnőbb, semhogy a köztük fennálló okozati kapcsolatban kételkedhetnénk, mint a mellékelt térkép mutatja. Az a tény, hogy a működő vulkánok nagyobb részt a szigetekre és a tengerek partjaira szorítkoznak, már egymagában is érdeklődésre tarthat számot. Az óceánok azonban lesüllyedt rögök, tehát a partvonalak a földkéreg fontos törési rendszerei közé tartoznak.

A Csendes-óceánnak tűzhányókból álló koszorúja egyébként nagyon jól összeegyeztethető azzal a tapasztalattal, hogy ennek az óceánnak a feneke még a legutóbbi időkben is süllyedő (vagy emelkedő?) mozgásokat árult el. A földközi nagy harántöv meg legnagyobbrészt már kialudt vulkánok kettős sorával kíséri a Pireneusok, az Alpesek és a Himalája alpin irányait. Az a tény, hogy a bonyolult szerkezetű Alpesekben nem fordulnak elő működő vulkánok, a fennálló törvényszerűségnek egyáltalában nem mond ellent, hiszen más lánchegységekben az összefüggés annál világosabban szembe tűnik. Jól tudjuk, hogy az Andesek vulkánjai alkotják éppen az egész hegység legmagasabb csúcsait is. A szárazulatok belsejében levő vulkánokról, valamint azokról, amelyek nem esnek a nagy vulkánikus övbe, s amelyeket eleinte megmagyarázhatatlan kivételeknek kellett tekinteni, ma már jól tudjuk, hogy szintén kapcsolatban vannak a földkéreg nagy törési vonalaival, amelyek a kísérő vulkánok nélkül is többnyire jól felismerhetők. Így például Kelet-Afrika tűzhányói is nagy hasadék mentén fekszenek. Említettük már, hogy itt hosszú árkos törés vonul végig, amelynek mentén az afrikai kontinens szétszakadással fenyeget. Ilyen az Ujong-Choldoni csoport is, amely a széttört Ázsia két elmozdult röge közé eső "kificamodott" övben helyezkedik el.

Az a tény tehát, hogy a vulkánok a földkéreg rögmozgás- vagy hegyképződés-okozta törésvonalaihoz kapcsolódnak, nemcsak azt világítja meg, hogy miért sorakoznak a vulkánok egyes vonalak mentén, hanem egyúttal megmutatja a vulkánoknak magukkal e mozgásokkal való okozati összefüggését is. Csak az nem állja meg helyét, hogy e kapcsolatban a vulkánoknak kell az elsődleges szerepnek jutnia, s hogy ezek okozzák a hegységek létrejöttét. Ellenkezőleg, sokkal inkább kell arra gondolnunk, hogy a mozgások nyitják meg a földkéreg eresztékeit, csökkentik a nyomást, ennélfogva a magma fölemelkedhetik és kifejtheti explozív hatását.

Mindebből tehát azt látjuk, hogy a tűzhányók is a mozgásjelenségekkel kapcsolatosak. Számos más tüneménnyel együtt ezek is a hegyképződés hűséges kísérői közé tartoznak.


Megremeg a Föld.

Valamelyik statisztikai kimutatás egyszer nagyon rossz megvilágításba helyezte a földrengéseket. S talán ez az oka annak, hogy a világ végét emlegető jóslatokban nagy szerepük van. A nagy földrengések (Messina 1908, Tokió 1923, Kansoe 1933, Anatolia 1939) szokásos felsorolása, a napi és heti lapok hírei, amelyek e rengések gyászos következményeit heteken keresztül széltében-hosszában tárgyalják, az áldozatok számára vonatkozó (100.000, 142.000, 150.000, stb.) vastag betűkkel szedett adatok a cikkek hasábos címeiben, mind azt a téves felfogást kelthetik bennünk, mintha a földrengések a ritka természeti tünemények közé tartoznának. Szinte úgy látszik, mintha a Föld ingatag kérge - e hiradásoktól eltekintve - egyébként még igen nyugodtan viselkednék. Ez azonban korántsem igaz. Hiszen azok a szellemes készülékek, amelyeket a földrengések jelzésére találtak ki, évente mintegy 10.000 rengést jegyeznek fel. S ez csak egyrésze a rengések valóságos számának. Viszont emberi érzékszerveinkkel a feljegyzett rengéseknek is csak mintegy felét tudjuk észlelni. A szeizmográfok - így hívják ezeket a jelzőkészülékeket - kétségtelenül sokkal érzékenyebbek, mint a hírlapok, amelyek csak akkor vesznek tudomást az eseményekről, ha lakott területeket pusztítottak el. Sőt, sokszor csak akkor kezdenek velük foglalkozni, amikor az elpusztult emberi áldozatok száma már elég tekintélyes ahhoz, hogy az ujságok egyhangú híreit nagy szenzációval tarkítsa. A földtan szempontjából az áldozatok száma - ezt a földtantól nem is vehetjük zokon - csak mellékes dolog. Bizonyos számok összehasonlítása talán menti ezt a körülményt. A számítás ugyan nem tudományosan szabatos, azonban mégis meggyőző. Az emberi történelem utolsó 400 esztendejében MALLET szerint mintegy tizenhárom millió emberélet esett áldozatul a földrengéseknek. Az ilyen becslésnek persze kevés az értéke, hiszen szinte már az őrültség statisztikájához közeledik. Ha azonban a történelem lapjait forgatva, azt nézzük, hogy az emberek vallási türelmetlensége vagy babonája hány áldozatot szedett, akkor látnók, hogy az emberi katasztrófák között talán nem is a földrengések a legveszedelmesebbek. Úgy látszik, hogy a természet mindenesetre sokkal gyengédebben és enyhébben oldja meg konfliktusait, mint ésszel megáldott teremtménye, az ember. (Gondoljunk csak a francia közmondásra: q'uil vaut souvent mieux, ne pas discuter la statistique.)

Akárhogyan áll is a dolog, annyi tény, hogy a Föld állandóan megremeg, egyszer itt, másszor ott, egyik területen jobban, mint a másikon. Egyrészt ezért, másrészt meg az emberi szempontból tekintett közvetlen következményei miatt a földrengések adják legkézzelfoghatóbb tanúbizonyságát annak, hogy Földünk kérge ma is mozog.

58. kép. A földrengési hullámok terjedése vázlatosan.

Durván meghatározva azt mondhatjuk, hogy a földrengés a Föld kérgének többé-kevésbbé erős megrázkódtatása. Ezt a Föld belsejében fellépő hirtelen lökés váltja ki, amelyet a rugalmas kőzetek rezgése továbbít hullámok alakjában (58. kép). A közvetlen megfigyelés számára csak az epicentrum legközelebbi környéke hozzáférhető. Ez a Föld felületének az a helye, ahol a rengés erőssége a legnagyobb és ahol a földrengés katasztrofális következményei ennek folytán a legjobban érezhetők. A rezgés eredetének a mélyben való tulajdonképeni helyét, a hipocentrumot, korszerű és érzékeny természettani eszközeinkkel, meggondolásaink és számításaink észszerű okfejtésével, részben pedig sejtésekkel és csak kis mértékben ellenőrizhető feltevésekkel határozhatjuk meg. Ez utóbbi kijelentés főleg arra vonatkozik, hogy már 700 kilométernél mélyebben fekvő hipocentrumokat is kiszámítottak. Abból, hogy a felületen a zavargások helyileg elhatárolódnak, arra szoktak következtetni, hogy a rengéseknek szükségszerűen igen élesen körülhatárolt pontból kell kiindulnia, amely nem túl nagy - mindössze néhányszor tíz kilométernyi - mélységben fekszik az epicentrum alatt, sugár irányban mérve.

A földrengést a felületen kísérő jelenségek nagyon különböző természetűek. Pontos megfigyelésük hidegvért és lélekjelenlétet követel meg, ami azonban a rengések váratlan fellépése és rövid tartama következtében legtöbbnyire nincs meg. A földrengéskutató szinte mindennapos tapasztalata, hogy a szemtanúk vallomásai rendszerint nagyon eltérnek, sőt sokszor egymásnak ellentmondanak. A földrengések erősségének meghatározására szolgáló egyik skála szerint például a rengés alkalmával észlelt hangtüneményekből igyekszünk a rengés fokára következtetni. De megtörtént, hogy egy megfigyelő morajló mennydörgést hallott, a másik csattanást, a harmadik meg csak süvítést; a negyedik határozottan hallotta, amint a Föld nagyot roppant, az ötödik meg egyáltalán semmit sem hallott. A földrengések alkalmával gyakran fényjelenségek is fellépnek. Ezeknek ugyan talán semmi közük sincs a földrengésekhez. Néhány esetben azonban olyan erősek voltak, hogy az elpusztított területek álmából felriasztott és tehetetlen lakossága csak a "guruló tűzhullámot" vette észre, s magából a tulajdonképeni rengésből semmit sem érzett. A földrengéseknek a geológus számára lényeges jelenségei sokkal kifejezettebbek, észlelésük szerencsére kevésbbé alanyi. Nem egyszer vélték már a talaj hullámzó mozgását is látni. Ezt a mozgást meanderszerűen összenyomott vasúti sínek örökítették meg látható módon. Ebben egyébként, a földrengési hullámok természetét és tovaterjedését tekintve, nincs semmi különös. Az eltolódások, hirtelen fellépő szintváltozások, a hasadékok és repedések, amelyek csaknem minden nagyobb földrengés alkalmával keletkeznek, a geológus számára sokkal maradandóbb bizonyítékok, mint a rendszerint rövid ideig tartó légköri zavarok. Ez még nem jelenti azt, hogy ezeknek a változásoknak méreteikben földtani jelentőségük is van. Hiszen csak különlegesen ritka esetekben történik meg, hogy például egy völgy felgátolódik, s ezzel egy egész folyóhálózat is tartósan megváltozik.

Az 1933. évi kanszui földrengés alkalmával olyan óriási löszmennyiségek mozdultak meg, hogy a kínaiaknak úgy tűnt fel, mintha a hegyek vándoroltak volna. Az 1906. évi sanfranciscoi földrengés alkalmával meg egy nagy törésvonal mentén hatalmas rögök mozdultak el egymás felé. Ez a törésvonal Kaliforniától Mexikóig halad és Szent András-törésvonal néven még ma is jó útmutató az amerikai légivonalak számára. A rögök függőleges irányú elmozdulása következtében három méter magas meredek fal jött létre. A Szent András-törésvonalnak már a földtanban is nagy híre van. A talaj mozgása ugyanis a törés két oldalán ellentétes irányú volt. Egy kerítés szétszakított részei vízszintes irányban öt méterre tolódtak el egymással szemben. Ez a jelenség a vízszintes rögmozgás lehetőségét szemlélteti kicsiny méretben.

Eddig még nem sikerült megállapítani, hogy a tengerfenék függőleges elmozdulásai miért nagyobb méretűek, mint a szárazföldiek. Minthogy a tenger saját fenekét nem erodálja, az ilyen hirtelen szintváltozások hosszabb ideig maradnak meg a tenger fenekén, mint a szárazföldön, ahol a letaroló erőknek csakhamar áldozatául esnek. Az 1893. évi októberi földrengés után Görögország nyugati partjain egy lejtő 500 méter magasságról 700 méter magasságra emelkedett. Az 1878-iki tengerrengés Kréta környékén a tengeralatti vezetéket két helyen is elszakította. A tengerfenék a rengés következtében annyira megváltozott, hogy az elszakadt vezeték összekötését csak nagy kerülővel tudták helyreállítani. A tengerfenéknek eme hirtelen, 10 méternek többszörösét elérő függőleges irányú elmozdulások következtében létrejövő, sokszor nagyon is tekintélyes szintváltozásai magyarázzák meg részben a szökőárak jelenségeit. A nagyobb tengerrengéseket rendszerint ezek a fölöttébb veszélyes szökőárak kísérik, amelyek többnyire nagyobb károkat okoznak, mint maguk a rengések. Így például az 1868. évi perui földrengés olyan szökőárat okozott, amely huszonnégy óra alatt átszáguldott a Csendes-óceánon és a japán partokon óriási károkat okozott. Egy, a part közelében lehorgonyzott jelzőhajót a szökőár ereje több mint három kilométernyire dobta be a szárazföld belsejébe.

Egyébként a tengerrengések lényegileg nem nagyon különböznek a szárazföldi rengésektől. Ama néhány adatból, amelyet a tengerrengésekre vonatkozólag ismerünk, csak a következő fontos közléseket említjük fel. Azok a hajósok, akik a tengerrengés ritka jelenségét megérték, valamennyien lökést éreztek; az volt az érzésük, mintha hajójuk sziklára futott volna. Az érzés és a benyomás persze magában még nem sokat ér. Az ugyanazon rengésre vonatkozó különböző jelentésekből azonban néha kiderült, hogy a lökés a térképen egyenes vonal mentén követhető, más szóval, hogy a rengést azok a hajók érezték meg, amelyek a rengés pillanatában valamennyien egy egyenes vonalon voltak. Ebből a megfigyelésből először látjuk, hogy az epicentrum egyenes vonal is lehet, és hogy a földrengésnek nem kell szükségszerűen egy pontból kiindulnia.

A vulkánizmus keletkezésének kutatásában a tűzhányóknak a Föld felületén való törvényszerű elhelyezkedése volt segítségünkre. Éppen így világított rá mindenekelőtt az epicentrumoknak az eloszlása is azokra a zavaros és gyakran fantasztikus elképzelésekre, melyekkel a földrengések módját és okát magyarázni igyekeztek. A rengéstől sujtott területek, vagyis a szeizmikus övek, nagyrészben egybeesnek a tűzhányók övével. Minthogy pedig a kitöréseket gyakran előzték meg rengések és földlökések, a kutatók már régóta arra a következtetésre kényszerültek, hogy a vulkánikus kitörések és a földrengések között okozati összefüggésnek kell lennie. Mindenesetre elég eltérést ismerünk, amelyeknek alapján be kell látnunk, hogy a két jelenségnek nem kell szükségszerűen egymással kapcsolatban lenniök, egymástól függetlenül is felléphetnek. Kétségtelenül igaz azonban, hogy a magma heves kitöréseit és váratlan mozgásait gyakran kíséri földrengés. Ezek hatása azonban rendszerint a működő tűzhányók közvetlen szomszédságára korlátozódik, s csak ritkán vannak olyan katasztrofális következményeik, amilyeneket a nagy földrengések okoznak. A Mauna Loa vulkán 1868-iki kitörését, amely egyike volt a világ leghatalmasabb vulkáni kitöréseinek, néhány nappal előbb gyenge rengések jelezték, amelyek fokozatosan erősbbödtek, végül pusztító erővel léptek fel. Rögtön megszűntek azonban, mihelyt a tulajdonképeni kitörés megkezdődött. A Vezuv 63-ban Kr.u. bekövetkezett felébredését hasonló módon földrengések jelezték, amelyek Pompejit annyira elpusztították, hogy már az egész lakosság menekülésre gondolt. A római szenátus azonban - ille illustrissimus senatus! - maradásra bírta a lakosságot és megígérte, hogy a várost újra felépíti. A felépítés még idejében meg is történt: a 79-ben bekövetkezett kitörés hamuesője megint virágzó várost temetett be! A vulkánok kitörését megelőző rengések hirtelen megszűnése erősítette meg talán STRABO-t abban a meggyőződésében, hogy a működő vulkánok tulajdonképen olyan biztonsági szelepek, amelyeken keresztül a Föld szeizmikus nyugtalansága kiegyenlítődhetik. Utalással arra a hagyományra, hogy Sziciliát egy földrengés választotta el Itáliától, azt állította, hogy ott sokkal kevesebb földrengés van azóta, mióta az Etna és a Lipari-szigetek "nyitva" vannak, a földalatti szélek a vulkánon keresztül most már könnyen kivezető utat találhattak.

Az a tény, hogy a tűzhányók és földrengések nagyjából azonos területeken helyezkednek el, még nem bizonyíték kölcsönös, közvetlen összefüggésük mellett. Sokkal inkább tekinthetjük ezeket egy és ugyanazon ok, nevezetesen az általános hegyképződés, vagy még általánosabb szemlélettel a tengerek és szárazulatok keletkezése különböző megnyilvánulásainak. A földrengési központok is, ugyanúgy, mint a működő tűzhányók, meghatározott módon, bizonyos szerkezeti vonalak mentén helyezkednek el a Föld felszínén, hasonlóan a tengerpartok és a fiatal lánchegységek lefutásához. Az epicentrumok több mint a fele a Csendes-óceán körül helyezkedik el, és több mint egyharmada feltűnően összefüggő sorban a földközi övben, (Himalája, Alpesek és Antillák). Lényegileg a földrengések a harmadkori hegységek övében a leggyakoribbak, vagy pedig olyan területeken, ahol a szárazföld hirtelen, meredek letörésekkel megy át a mély óceánba, mint például a Japán melletti Tuscarora mélység környékén. Más szóval a földrengések a földkéregnek főleg gyenge öveiben észlelhetők, ahol a kőzetek állandó feszültség alatt állanak, és pedig mind a fiatal gyűrődések területén, mind pedig a Föld süllyedő rögeinek peremein. Így az egyébként kevésbbé fontos vulkánikus eredetű földrengésektől meg kell különböztetnünk a tektonikus eredetű földrengéseket. Ezeket a földkéregben felgyülemlett feszültség idézi elő, amely végül is annyira megnövekszik, hogy a kőzetek összefüggését hirtelen lökéssel megszakítja, ennek következtében rugalmas hullámok és így földrengések keletkeznek.

A legtöbb földrengés tehát a földkéregben bekövetkezett töréseknek, vagy pedig már fennállott törések mentén fellépő mozgásoknak (eltolódásoknak) következtében létesül. Ezeknek a felszínen nem kell mindíg láthatóknak lenniök, az epicentrumok egyenes vonalak mentén való elhelyezkedése azonban kis mélységben való jelenlétüket könnyen elárulja. Az 1868., 1872. és 1906. évi kaliforniai földrengések mind összefüggenek a Szent András-törésvonallal. Az ilyent élő törésnek nevezzük, mert a felszínig ér és az epicentrumok rajta foglalnak helyet. A sasbércek és árkos süllyedések területén a törések maguktól értetődő jelenségek, hiszen ezek szükségesek a sasbércek és árkok kialakulásához. A gyűrt területeken az epicentrumok hosszanti töréseken fekszenek, amelyek mentén a gyűrődés eleinte haladt. De haránt törések mentén is elhelyezkednek, amelyek olyankor jönnek létre, ha a gyűrődés az útjába eső ellenállást nem tudja legyőzni, anélkül, hogy a földkéreg ne törjék. Ahol tehát a törési rendszerek egymást metszik, a heves földrengéseknek szükségszerűen gyakoriabbaknak kell lenniök.

Az elmondottak után felmerül végül az a könnyen érthető kérdés, vajjon nem lehet-e a földrengéseket előre megjósolni és katasztrófális következményeiket valamiképen kikerülni. Sajnos, a válasz elszomorító. A földrengéseket még kevésbbé előzik meg figyelmeztető jelek, mint a tűzhányók kitöréseit. S mikor egyetlen alkalommal, szakértő oldalról megjósolni merték a földrengést, a figyelmeztetés csak pusztába kiáltó szó maradt. OMORI földrengéskutató 1921-ben megjósolta, hogy Tokiót a huszas években nagy földrengés fogja elpusztítani. Az emberek csak mosolyogtak és vállukat vonogatták. És 1923-ban bekövetkezett a katasztrófa!

Minden figyelmeztetés ellenére a Japán-öböl legveszedelmesebb haránttörése mentén nagy iramban fejlődik jelenleg is két nagy város, Osaka és Kioto. Nem kell nagy bölcseség annak megjósolásához, hogy ezt a két várost is belátható időn belül földrengés fogja elpusztítani.


Úsznak a világrészek!

Az eddigiek folyamán azokkal a földtani elméletekkel foglalkoztunk, amelyek megkísérelték, hogy a Föld nyughatatlanságát képletekben és törvényekben fejezzék ki. A hagyománynak megfelelően elsősorban azokat az elméleteket említettük meg, amelyek a tapasztalaton alapuló bírálatot több-kevesebb eredménnyel már kiállották, tehát kétségtelen jogot szereztek maguknak ahhoz, hogy az általános földtannal foglalkozó tankönyvekben megfelelő oldalszámmal szerepeljenek. Vannak azonban más elméletek és elképzelések is. Ezek még nem örvendezhetnek általános közkedveltségnek, csak akkor emlegetik őket, de akkor is látható előítélettel, ha követőiknek a száma annyira nagy, hogy már nem igen lehet felettük elsiklani. Hiszen a tankönyv tulajdonképen a már kipróbált törvények és történeti igazságok kátéja, s új elméletekkel szemben tanúsított ellenszegülést sokszor azzal magyarázhatjuk meg, hogy a kutatók húzódoznak attól, hogy valamely még el nem döntött vitában túlkorán állást foglaljanak. Ama feltevések között, melyek nem jutottak még el a dicsőségnek arra a fokára, hogy a tankönyvekben külön fejezetet szenteljenek nekik, s melyek ítéleteik fiatalos szenvedélyessége miatt állanak az érdeklődés központjában, és az elméket éppen ezért állandóan foglalkoztatják, kétségtelenül első helyen kell említenünk az úszó kontinensek elméletét. Ez az elmélet ma a földtanban rendkívül élénk vita központja és WEGENER ALFRÉD nevét és hírnevét a tudomány határain messze túlra is elvitte.

Legegyszerűbb és legtömörebb fogalmazásában ez az elmélet azt állítja, - és itt lényegileg az izosztázia fogalmán nyugszik -, hogy a kontinentális sial-tömegek eredetileg egyetlen egy összefüggő őskontinenst, az úgynevezett pangeumot alkották, ma pedig a nehezebb alsóbb rétegen (sima) mint roncsok úsznak. Ennek a szétszakadásnak és egymástól való eltávolodásnak a történetét WEGENER ragyogó összefoglalásban 1910-ben írta meg (59. kép). Művében rendkívül sok bizonyítékot sorol fel. Ezeket mesteri bírálattal mindama tudományokból vette, amelyek a Földdel, az élettel és az éghajlattal foglalkoznak. Ezenkívül példátlan tökéletességgel hozta összhangba a Föld forgását és a sarkok vándorlását a kontinensek úszásával és ebben az úszásban olyan biztos törvényszerűségeket fedezett fel, amelyek azóta a sarkoktól való menekülés és nyugat felé való úszás elnevezések örökítenek meg és szemléltetnek.

59. kép. A Föld arculata a fölső karbon (fönt), az eocén (középen) és az idősebb negyedkor (lent) folyamán WEGENER nyomán. A fekete terület mélytengert, a vonalkázott sekélytengert jelez. (A mai partvonalak és folyók csak tájékoztatásra valók.)

WEGENER szerint az úszó kontinensek homloki részén a geoszinklinálisok lánchegységekké gyűrődnek fel. Így alakultak ki Észak- és Dél-Amerika Kordillerái, az amerikai rögnek nyugat felé való úszása következtében; az úszó rög mögött pedig az Atlanti-óceán, mint szélesen tátongó hasadék jött létre. Az ázsiai lánchegységek az észak felé úszó Gondwana-szárazulat homloki részén torlódtak fel. Ennek a déli szárazulatnak a töredékei ma Afrikában, az Indiai félszigetben és az Antarktiszban állanak előttünk.

A Wegener-féle elmélet nemcsak a hegyek keletkezését és ennek kísérőjelenségeit, a földrengéseket és vulkanizmust magyarázza meg, hanem érthetővé válik ennek az elméletnek a segítségével az egymástól távol fekvő szárazulatok földtani felépítésében jelentkező feltűnő összefüggés, a partoknak, éghajlati öveknek és jégkorszakoknak a megegyezése, az élőlények elterjedése és sok más egyéb jelenség is, amelyet eddig csak szárazföldi hidakkal, az Atlantisz elsüllyesztésével tudtak megmagyarázni.

Az ilyen összefoglaló elmélettel szemben, amely a képzeletet és valóságot, az eszmét és a megfigyelést ilyen könnyed és zseniális módon tudja egyesíteni, hogy egyetlen egy egyszerű elképzeléssel az egymástól legtávolabb fekvő jelenségeket is megmagyarázza, a bírálat természetesen rendkívül nagy feladat előtt áll. Annak a merev elutasítására, hogy a rögök vízszintes mozgásáról szó sem lehet, a kontinensek úszásáról szóló elmélet rendkívül szellemes megvédése következett. És az amerikaiak fölényes elfogultsága mellett, "hogy WEGENER elmélete még nem jutott túl egy érdekes spekuláció állapotán", ott ragyog TERMIER lírai latinsága, aki, anélkül, hogy WEGENER-t követné, elméletének varázsa alatt áll, mert "mint valami szép álom" tűnt fel neki. A bírálat, mai legtárgyilagosabb fogalmazásában, elismeri, hogy az úszó kontinensek elmélete sok jelenségre ad észszerű magyarázatot, csak nem terjeszthető ki minden részletkérdésre és kétségtelenül még sok részlet bizonyításra szorul. Ezzel tehát a bírálat pozitivista álláspontot foglalt el.

WEGENER maga tagadja az elméleti kifogások értékét, s a megfigyelést helyezte mindenek fölé. Azt mondták, hogy ez nagyon veszélyes az olyan feltevés számára, amely csak kevés megfigyeléstől függ. S ezzel tulajdonképen már el is jutottunk az elmélet magvához: vagy szilárdan fekszenek a kontinentális tömegek, amint ezt WEGENER előtt természetesnek tartották, vagy pedig úsznak a kontinensek, és ekkor az évszázados kontrakciós elmélet magától értetődősége a hamis következtetések és történeti tévedések tömegével együtt eltűnik. Ha két kontinens közti távolságmérések kimutatják és bebizonyítják a rögök vízszintes elmozdulását, akkor a földtanban új korszak kezdődik. A történelem új fejezeteinek küszöbén mindíg megrázó pillanatokat kell megélni!

WEGENER azt állította, hogy Grönland jelenleg nyugat felé úszik. 1823-ban, 1870-ben és 1907-ben végrehajtott távolsági mérések valóban nagy különbségeket mutattak ki. Ezekből az tűnnék ki, hogy Grönland jelenleg évenként mintegy 32 méterrel közeledik Észak-Amerika felé. A régi készülékek hibáinak lehetősége több kutatót tartott vissza és kétségtelen, hogy elég megokolt kétely számára nyujt elegendő alapot. Mikor az újabb mérésekben megint ugyanilyen különbségeket találtak és WEGENER-nek ezt az örömhírt megmondták, zavartalanul tovább dolgozott és hallgatott. A bírálat azonban ezeknek a méréseknek a helyességét is kétségbevonta és nyakasan követelt újabb bizonyítékokat. 1929-ben WEGENER ismét Grönlandra ment és míg a világ döntő eredményt remélt és várt, WEGENER már hónapok óta ott pihent jégsírjában, mint önfeláldozásának és bátorságának áldozata, mint magános hős, akinek alakját a lángész és hősiesség dicsfénye ragyogja körül.

Bár ezeket a méréseket még nem sikerült igazolni, és a kontinensek úszását teljes szabatossággal bebizonyítani, még sem szabad WEGENER-t fantasztának nevezni. Fel kell ismernünk benne a lángészt, aki készülékeinek tökéletességén és megfigyeléseinek szükségszerű korlátain felül tudott emelkedni. Aki az eszmét mint érdekes spekulációt veti el, annak LAPLACE szavaival mondhatjuk: "ha az ember csak arra szorítkozott volna, hogy tényeket gyüjtsön, akkor a tudományok száraz adathalmazból állanának és sohasem jutottunk volna el a nagy természeti törvények megismeréséig".

Aki pedig az eszmét az Európa és Amerika, a Budapest és Washington közti különbségtől teszi függővé, annak - anélkül, hogy azokhoz tartoznának, akik könnyező szemmel tekintenek még akkor is mikroszkópba, ha tudják, hogy semmit sem látnak benne - még mindíg így válaszolhatunk: a készülékek kimutathatják ugyan, hogy a szárazföldek úszásában időközönként szünet következik be, de magát az úszás lehetőségét ez még nem cáfolja meg.

Aki pedig elítél bennünket ezért a látszólagos nyakasságért, annak csak annyit válaszolunk, hogy a kontinensek úsznak! Oly sok évszázad után GALILEI-vel együtt mondjuk:

Eppur si mouve!


<< GHEYSELINCK R.: A NYUGHATATLAN FÖLD