Az MKE Borsod megyei szervezete szeptember végén 3 napos erdélyi kiránduláson vett részt. Az alábbiakban benyomásainkról és a látottakról számolunk be. A képek és a dőlt betűs mondatok az internetről származnak.

A társaság a megyei, az egyetemi a városi ill. a tiszaújvárosi könyvtár munkatársaiból és azok hozzátartozóiból verbuválódott. A csapat lelkes volt, gyorsan összeismerkedtünk és vidáman kezdődött a nap. A három szervező /Bokrosné Stramszky Piroska, Gulyás Lászlóné, Nagy Gábor/ közül utóbbi kollégánk volt az idegenvezető. Nagyon alaposan felkészült az egész útból, bőségesen magyarázott, a látnivalókat részletesen előre bemutatta, hogy tudjuk, mire figyeljünk. Az ő kísérőszövegeit mindenki élvezte, mert nem voltak egyhangúak a rövid pihenőkkel megszakított hosszú utakon. Debrecent elhagyva Ártándnál léptük át a határt. Kolozsvárt csak érintettük, így első nagyobb lélegzetű megállónk a Tordai Sóbánya megtekintése volt. Az Erdélyi-medencében kiterjedt, több tíz kilométer hosszú összefüggő sórétegek találhatók a föld alatt és a föld felszínén. Ezek általában 100-200 m vastagak, de egyes helyeken elérik az 1000 m-es vastagságot, mint Marosújvár (Ocna Muresului), Torda (Turda), Kolozs (Cojocna), Szék (Sic), Désakna (Ocna Dejului), Szováta (Sovata), Parajd (Praid), Vízakna (Ocna Sibiului) körül.

A látvány egyedülálló, különösen nekünk, magyaroknak, mert nálunk nincsenek ilyen sóbányák. A szakszerű vezetés mellett sokat megtudtunk a bánya történetéről, az itt folytatott munkáról, melyet 1932-ben hagytak abba. Érdekes volt hallani az egyik harangművelésű teremben a 16-szoros, ill. a trapéz művelésű Rudolf teremben a 10 másodpercig hallható visszhangot.
Úti célunkat, Székelyudvarhelyet este 8 után értük el. A Városi Könyvtár három munkatársa fogadott ott nagy szeretettel bennünket. Kényelmes és barátságos szállásunk a Református Diákotthon Alapítvány épületében volt.
Pár szót Székelyudvarhelyről: A legszékelyebb város. Fogalom ez a város. Ma is van élet, és nem is akármilyen. Zene, képzőművészet és tánc. Itt élt és irt Tomcsa Sándor, itt tanított Szabó Dezső, és itt élt Haász Rezső aki kedves munkatársa volt Malonyai Dezsőnek. Itt van a "Jézus Szíve" kápolna ahol a legenda szerint az ostromló tatárok vezérének szívét egy nyílvesző járta át, és ezzel szabadult meg a város a kifosztás elöl. Itt éltek az Ugronok. 40 ezer lakosa van, akiknek 95 %-a magyar. Az utcán csak magyar szót hallani.
Második napunk szakmai programmal indult. Az igen szép Városi Könyvtár előtt Hermann Gusztáv Mihály igazgató úr fogadott minket munkatársaival együtt. Természetesen a könyvtárat mutatta meg először. Nagy látogatottságú, 120.000-es állománnyal rendelkező közművelődési könyvtárról van szó. Diákok és a közeli Modern Üzleti Tudományok Főiskolája hallgatói gyakran megfordulnak náluk. Velük hallgatólagos egyezményük van: a román hatóságoknak úgy mutatják be a könyvtárat, mint a főiskola könyvtárát (annak nincs sajátja) és ennek cserébe a főiskola internet elérést biztosít nekik. A kölcsönző pult felett hatalmas kép lógott, mindenkinek megakadt rajta a szeme. A nálunk méltatlanul alig ismert helyi írót, Tomcsa Sándort ábrázolja ez a kép, akinek életútját is megismerhettük. Az udvarhelyi színház róla van elnevezve.
A földszinten vannak a szabadpolcok elrendezve, az emeleten a munkatársak szobái. Mindenütt rend, ízléses berendezés és rengeteg virág. Könyveiket a helyi könyvesboltból szerzik be, integrált rendszerként a Tinlibet használják. Saját WEB oldalt még nem működtetnek, de tervezik. Van igen ötletesen berendezett gyerekfoglalkoztatójuk is, melyet nem ők, hanem egy óvónőkből és tanítónőkből álló csoport működtet. A hét minden napján rendszeres menetrend szerint tartják a foglalkoztatásokat. A gyerekek megtanulják a bútorfestést, makramézást, üvegfestést, gyöngyfűzést, szövés-fonást és nagyon szeretnek idejárni.
Az alagsorban rendezték be két egymásba nyitott, tágas teremben a Látvány és hangzótárat, melyet egy olyan Budapesten végzett filmrendező szakos kolléga vezet, aki tanulmányai után hazatért szülőhazájába. Itt havonta új kiállításokat rendeznek, illetve foglalkozásokat tartanak. A helyi iskolák pedagógusai előszeretettel hozzák ide osztályaikat egy-egy magyar film megtekintése végett.

A könyvtár végigjárása után rövid beszélgetés következett egy kávé és ropogtatnivaló mellett a könyvtár dolgozóival. A könyvtári látogatás végeztével estére meghívtuk őket szálláshelyünkre egy baráti találkozóra.
Szombati napunk első állomása Csíksomlyó, Csíkszereda északkeleti külvárosa volt, miután útközben Máréfalván áthaladva a busz ablakából csodáltuk meg a szebbnél szebb székelykapukat.
Csíksomlyóról: Közel 550 éve Csíkszék szellemiségének központja, országos hírű zarándokhely, búcsújáró hely (Pünkösdi búcsú; az Ezer Székely Leány Napja - először 1931-ben tartották), a római katolikus székelység vallási és művelődési központja, az erdélyi Ferenc-rendiek székhelye. Csíksomlyót történelmi múltja és műemlékei teszik igazán vonzóvá. Csíksomlyó műemlék együttese egyedülálló Erdélyben, melynek egyedi értéke a Mária-szobor. Ez a Csodatevő Mária, Mária szobor "Könnyező Madonna"-Nap asszonya a 16. századi egyházművészet remeke.
A csodálatos épület mindannyiunkat lenyűgözött, elvonultunk a Mária szobor előtt és magunkba szívtuk az áhítatot és csendet. A szabadtéri hármasoltár /Makovecz Imre alkotása/ magaslaton épült remek kilátással a városra és a környező hegyekre.
Ezután buszunk végighajtott a csíki medencén, a sok kis csíki falun. Az emberek tömegével a határban dolgoztak, krumplit (pityókát) szedtek. Itt még sok a szekér, kevesebb a traktor és az autó.

Majd egy szerpentines, meredek emelkedő következett a Békás-szoroshoz és a Gyilkos-tóhoz. Sokunk alig mert kinézni a csodálatos tájra, olyan meredek lejtőkön vitt az út tele hajtűkanyarral. A Békás szoros szépsége szavakkal ecsetelhetetlen, ott végig kell menni, hogy az ember megérezze a természet erejét, és csak bámulni tudjon.

A Gyilkos-tóról: 1837 csapadékos év volt, így a keletre emelkedő Gyilkoskő (1401 m) oldalából az agyagos lejtőtörmelék kellően megázva hegyomlásként zúdult alá és elgátolta a Békás-patak vizét, amelynek fő táplálói a Vereskő, Likas és a Cohárd, a Hagymás patakok voltak. Mások a tó keletkezését az 1838. január 11.-i földrengéssel hozzák kapcsolatba. A hegyomlás után megindult a mészkőréteg aprózódása, mely nagy mennyiségű agyaggal keveredett. Ennek vízzáró hatásaként rövidesen megszűnt a folyóvíz szivárgása és így fokozatosan kialakult a torlasztó. Régi neve Veres-tó (románul Lacu Rocu). Az egykori völgyet borító fenyőerdő maradványai még ma is kiállnak a tó vizéből. A tó véglegesen 1838 nyarára alakult ki. A hagyomány szerint a "gyilkos" elnevezés onnan ered, hogy a katasztrófa idején pásztorok legeltették juhaikat a lejtőkön, amikor hirtelen elnyelte őket a föld. Más vélekedés szerint a fenyőerdőt "gyilkolta meg" és"ma a vízből kimeredező csonkok, mint valamely székely község elhagyott temetőjének korhadó kopjafái lennének.
A Gyilkos tavon néhányan csónakáztak egy félórácskát, a Békás szoros végigjárásához már hosszabb idő kellett. De nem győztünk betelni a látvánnyal a remek napsütésben. Visszafelé ugyanazt az utat választottuk és még igazi havasi mézet is tudtunk venni útközben.
Az esti baráti találkozón részt vett a diákotthon vezetője és a könyvtár igazgatója. Megható volt előbbinek az a megjegyzése, hogy Székelyudvarhelyen 10 emberből 7 jobban ismeri a magyarországi eseményeket, mint a bukarestieket és csak kettő tudja, hogy mi újság Romániában. Ők inkább Magyarországhoz akarnak tartozni, és minden magyar látogatónak nagyon örülnek.

A harmadik nap fő programja a visszautazás, de azért néhány megnéznivalóra azért futotta időnkből. Legelőször Szejkefürdőn álltunk meg. Az út mentén a fürdő előtt borvízforrás fakad. A fürdő vizének mozgásszervi betegségek ellen van gyógyhatása. Medencéjén túl a helyoldalon székelykapuk meglepően hosszú sora felett nyugszik síremléke alatt Orbán Balázs (1830-1890), aki nagyrészt itt írta az egész Székelyföldet ismertető "Székelyföld leírása" című hatkötetes munkát.

A székelykapuk között felkapaszkodtunk a még harmatos fűben a síremlékhez, melyet néhány piros-fehér-zöld szalagos koszorú díszített.

Nem sokkal ezután újból megálltunk, Farkaslakán, Tamási Áron szülőhelyén. Tamási Áron szülőháza emlékmúzeumnak van berendezve. Ezt a szintén író Gáspár öccse gondozta, amíg élt. Tamási Áron síremléke a falu felett a műút mellett álló templom székelykapus kertjében áll. Szervátius Jenő és Tibor faragványa. Nagy kvarcit tömb, rajta az író műveinek jellegzetes alakjai. A síremlék felirata:
Törzsében székely volt, fia Hunniának
Hűséges szolgája bomlott századának
A parkoló mellett árusok hada kínálta a szebbnél szebb népművészeti tárgyakat (szőnyegek, szőttesek, kerámiák, stb.) Nem lehetett ellenállni.
Az utolsó előtti állomáson, Marosvécsen a Kemény-kastély kertjében felkerestük az "Erdélyi Helikon" kicsit ódon, időkoptatta kőasztalát (Kós Károly műve), s az évszázados tölgyek alatt örök álmukat alvó báró Kemény János és Wass Albert író, költő sírját. A buszban aztán Nagy Gábor ismertette Wass Albert életét, munkásságát, sőt verseiből és novelláiból is felolvasott egy párat. Megható volt a "Kicsi Anna sírkeresztje" novella.
A legutolsó állomásunk Korond és vásárlás volt. Szebbnél szebb tárgyak kínálják magukat, és még pénzváltással sem kell bajlódni. Jó magyar forintunkat elfogadják az itteni kereskedők, csak minél több legyen belőle.
Benyomásainkat összefoglalva. érdemes Erdélybe ellátogatni, mert a természet nyújtotta látnivalókon túl sok érdekes megfigyelést is tehet az ember: milyen nagyok a különbségek a két országban az emberek életmódja között, mennyire másak a szokások, stb.. És persze ott a rengeteg történelemből, irodalomból ismert hely, melyek felkeresése szinte kötelező a magukat igazán magyarnak valló emberek számára.


Miskolc, 2003 október Burmeister Erzsébet