Nem igen van a földkerekségnek oly népe, a mely a madár életének megvigyázásában és magyarázásában vetekedhetnék a magyarral.
Nagy mondás; de be is bizonyítjuk.
A nép tudása és bölcsesége õseredetû példabeszédben nyitja legszebb virágát; a példabeszéd pedig nemzedékek tapasztalásának világos tanúságtétele.
Ezért intés a nagyralátó, de dologtalan, lusta embernek ez a mondás:
«Senkinek sem röpül a szájába a sült galamb.»
No nem! Meg kell a falatot munkával, szorgalommal keresni; meg kell szolgálni!
És milyen mélyre vág a példaszó:
«Szegény úrnak galambdúcz a mészárszéke.»
Bizony, ha elprédálta örökét, ha kerüli a munkát, még ezen alúl is sülyedhet; de bezzeg nemcsak az úr, hanem a legkisebb gazda is, ha préda és czéda!
«Holló hollónak nem vájja ki a szömit.»
Nem bizony, mert dögön felébe, fiúmadár pusztításban maga is ûzi a holló-gonoszságot.
«Holló fészkén hattyút keres.»
Bolondnak vállalkozása ott keresni a tiszta fehéret, a hol a fekete terem, - az ártatlanságot a bûn tanyáján.
És mikor a varjú fölkap a házorom károgójára, mit is kiált csak?
«Kár, kár
Varga Pál
Hogy a fejed áll.»
Vagyis, hogy megérett az így megszólt ember akár a hóhér pallosára!
«Sok lúd disznót gyõz.»
Ez arról is szól, hogy a gyenge, nagy számban egyesülve, letorkolhatja az erõset.
De más ám a lúdról szóló tanúság ebben:
«Akármeddig neveled a libát, csak lúd lesz abból.»
Más szóval: a kinek czinegefogó a feje, abból a nevelés sem teremt bölcset.
«Sok sas, sok dög.»
Mily remek, igaz képe az erõszaknak és következésének; de szól ám a példabeszéd a sas nemes tulajdonságairól is, a mikor mondja:
«Sas nem fogdos legyet.»
Nem is illenék a hatalmas madár nemességéhez, hogy hitvány légybe vágja karmait; - intés ez a hatalmas embernek is, hogy kimélje gyönge embertársát.
«Sokat akar a szarka, de nem bíri a farka.»
Bizony nem is igen volt a világ folyásában annyi nagyot akaró, keveset biró emberszarka, mint van ma.
Egészen mást és igazat mond ez:
«Csereg a szarka, vendég jön.»
Nem is babona, mert a szarka nagyon szemes madár, idegent látva hangot ad s az idegen sokszor vendég is.
«Hitvány madár, ki a fészkét rutítja.»
Madárra czéloz, embert talál; mert bizony nem is ritka szerzet az az ember, a kit hitványsága megront, hogy még saját fészkét sem kiméli meg; megszólja, rutítja.
Szegény ember házát mondja fészkének, meg is van a hasonlóság: kicsi madár fészke fûszálból készûl, szõrrel, tollal van bélelve - bokor ága hajlik reá, elrejti a fészekrabló elõl; - kicsi ember fészke a zsupos ház. Hálóhelyén, vaczkában tollas derekalj, párna hivogat; ráboruló ákácz ágazata védi sok minden bajtól, adja az árnyékot, a melybe emberfia visszavágyik, bárhova veti is a sors hatalma - mert az a viskó neki édes otthona.
«Ritka madár a jó asszony.»
Pedig abba az emberfészekbe az kell, mert a nélkül a legszebb ház is csak sívárság tanyája; és ilyen tanyán sok a szégyen, a bánat, a mirõl aztán már
«A verebek is csiripolnak.»
No de legyen elég ebbõl ennyi; mert ha a tollam nekiszilajodik, nehezen vagy sehogy sem keríti annak a sornak a végét, a melyet a nép bölcsesége a madárból és természetébõl kiteremtett.
Bevégzem tehát a sort a szalmafedelû viskók leghívebb barátjával, a háznép gyönyörûségével, a füsti fecskével, mely istállóba, eresz alá, de még a kürtõbe is építkezik; bizodalmas barátsággal tekint a ház életébe; szemed láttára költi ki és neveli fel kicsinyeit - elszáll télire délszaki vidék messze távolába; de hûségesen visszatér régi fészkéhez, hogy újból gyönyörködtessen nyilaló röpülésével, fiainak ápolásával, etetésével, de azzal az egyszerû dalával is, a mely már hajnal hasadtával hangzik föl és így kezdõdik:
Kicsit a kicsinek, nagyot a többinek.
Minden családos ember számára ez a legdrágább példa!