A mikoron a magyar ember rég megdelelt és elmondhatja, hogy java kenyerét megette, jól teszi, ha számot vetve önmagával, kérdést intéz lelkiismeretéhez, vajjon hasznosan töltötte-é el világéletét, van-e még kötelessége, a melynek meg kell felelnie, mielõtt hogy elszólítja a mindenség hatalma, oda, a honnan még nem tért vissza - de senkisem!
Magam is rég megdeleltem, meg is ettem java kenyeremet; elmondhatom az abád-szalóki öreg földmívessel, hogy bizony nekem is beesteledett, éppen csak hogy még nem harangoztak. Számot vetettem én is magammal és úgy találom, hogy volna még kötelességem. Im, kötelességérzetbõl annak az arasznyi életidõnek, mely a harangszóig még marad, egy részét Tenéked akarom szentelni szeretett magyar gazda Népem, mert különben is érzem szent kötelességemet, hogy a ki annyit forgolódtam barátságos tûzhelyednél, annyi okulást merítettem szokásodból; - lelked tiszta, romlatlan megnyilatkozásából pedig annyi virágot szedtem és kötöttem bokrétába - mondom, érezem kötelességemet, hogy hála fejében, okulásodra, de gyönyörûségedre is írjam meg ezt a kis könyvet, arról, a mi különben is érzi szereteted melegét: írjak az ég madarairól, azoknak hasznáról és káráról.
Meg is irom úgy, a mint legjobban tudom; a hogyan elég hosszú életem bõséges tapasztalata reá tanított. Megirom pedig szûzen-tiszta magyar nyelven, a melyet házad táján, mezõn, erdõn, legelõn, a pásztortüzet védõ enyhelyeken, cserényeidben, kontyoskunyhóidban éppen tetõled tanultam; szemlélõdésed józanságán pedig kicsiszoltam, talán fényesre ki is palléroztam.
Áldom is a sorsomat azért, hogy megérhettem, hogy akadt oly férfiu, kit saját igyekezete és a sors kegye magasra emelt - Darányi Ignácz magyar kir. Földmívelésügyi Minister - de azért mégsem emelhette sorsa oly magasra, hogy ne lássa, ne ismerje meg a magyar gazdanép szükségét, okulásra törõ vágyát.
A ki éppen azért engem bizott meg e szerény könyv szerzésével. Ezért áldom sorsomat.
El is mondom neki ezen a helyen,
hogy bizodalmával örök hálára kötelezett,
és hogy azontúl a legnagyobb gyönyörûséget
szerezte énnekem, megadván a módot, hogy
Tehozzád szóljak, magyar Népem, a kihez a
vérség és a szeretet ezer szála fûzött.
Ime, szólok is Tehozzád. Hiszen Téged ezer
év kevés öröme és tenger bánata,
vére és verítéke kötött
e földhöz, mely éppen azért kedves és
drága Tenéked; mely föld a költõ
szava szerint: bölcsõd és majdan sírod
is - igazi, egyetlen magyar hazád.
Jól tudod Te édes Népem, hogy csak értelem és szorgalom árán tarthatod meg hazádat; hogy számbeli csekély voltodat csak eszed pallérozásával pótolhatod meg; hogy értelembõl fakadó szeretettel kell közeledned mindnyájunk szülõ anyjához, a természethez, mely alkotó, de romboló hatalmával is oktat, vezérel, hogy megtalálhassad a magad és cseléded kenyerét, hazád földjén boldogulásodat.
Te vagy az, a ki elveted a magot, látod csírázását, a zsenge palánta elsõ kibúvását; a ki megfigyeled növekedését el a megérésig; látod lábas jószágodnak, majorságodnak életre keltét, növekedését, megerõsödését; de látod mindennek vesztét, elsatnyulását, kimaradását is; keresed az okot; - néha meg is találod, néha nem. És ha nem találod, akkor kezdõdik azoknak a kötelessége, a kik tudásuknál, tapasztalásuknál fogva megadhatják a felvilágosítást, a mint megadom Tenéked én az ég madarainak hasznáról és káráról a mezõgazdaságban. Fogadd a felvilágosítást oly szeretettel, a minõvel nyújtom.
A madárképeket egy derék magyar ifjú, Csörgey Titusz, mellettem készítette. Benne elevenen lüktet a természet iránti szeretet és ezt képeiben ki is tudta mondani.
Irtam Budapesten, a Magyar Madártani Központban, 1901 újév napján.
Herman Ottó.