Az anyagi és a lelki.
Ennek a kis könyvnek legfõbb rendeltetése az, hogy a madarak hasznáról és káráról tiszta képet fessen, mert ezen fordúl meg az, hogy a földmívelõ kertészkedõ, szóval a gazdálkodó magyarság mindenképpen helyesen bánjék az ég madaraival. Indúljunk tehát példabeszédbõl és lássuk, hogy ez mire oktat?
Azt mondja a magyar példabeszéd:
Ezer varjú ellen elég egy kõ.
Tiszta igazság. Egy kõhajintástól felriad a fekete sereg és tova száll. Ha a madár kártételben van, ha megszállotta a zsenge kukoriczát, bizony tíz követ sem sajnál az ember tõle; riasztja, a mint birja. De megváltozik ám a sor, mihelyt a szántás ideje elkövetkezett. Ekkor ugyanaz a varjúmadár másokkal is kedves társa a szántóvetõ embernek, mert hasznos munkát végez oly szorgalommal, a minõ éppen csak madártól telik.
Úgy, a mint az eke vasa belehasít az anyaföldbe és szép sorban fordítja a rögöt, a varjú, a csóka, de még a tolvaj szarka is az eke nyomán halad; okosságtól fénylõ szemmel kilesik ezek a csimazt, a kukaczot; nincs az a pajod, a mely kikerûlné a madár figyelmét; ide is vág, oda is vág és megszedi a begyét a szántóvetõ legnagyobb ellenségeivel: a bogársággal, mely csimaz, pajod, kukacz alakjában vájkál, de nyugszik is a földben, hogy a mikor ideje megjött, kibujjék s folytassa életének pályáját, melynek javarésze kártétel. Ezt a madármunkát mutatja elsõ képünk: a szántóvetõ és a madár.
A mikor a bogárságnak járása van, a mikor az egér felszaporodott, akkor az eke vasa tömérdek eleven, káros, de jó madáreledelt fordít ki: ilyenkor nem egy, nem is két, hanem akár száz varjú, csóka szállja meg a barázdát, hogy felszedegesse a kártevõk sokaságát, így tiszta hasznot hajtson az embernek. Nem is nyúl az akkoron a kõhöz! Ebben nyilatkozik meg a nép bölcsesége.
A mikor pedig tavaszra kelve a gazda erõs keze az ekeszarvát fogja és barázdát vonva meggyöngyözik a homloka, vajjon mi akkoron az õ gyönyörûsége? Ezt is megmondja az az elsõ kép, a lelki hasznot.
Azt mondja errõl Arany János, a magyarok aranyszavú költõje:
Kis pacsirta is szánt,
Mint a szegény költõ fényes levegõben;
Dalt zengve repül fel, dalt zeng a magasban...
Hallgat leesõben.
Hát ez a kis madár akkoron a szántóvetõ gyönyörûsége; el is nevezte a nép szántóka madárnak.
De sõt még a szavát is érti a nép, mert az a repesõ szántóka madár neki azt mondja:
Felmégyek, felmégyek,
Kérek, kérek
Ekét, lovat;
Lovat, lovat;
Avval szántok,
Úgy élek, úgy élek!
Vagy így is:
Dicsõ, dicsõ,
Kikelet, kikelet.
Kivirít, kivirít
A virág, a virág
Mind!
A Te sorsod ez, édes népem; felszáll a Te fohászod is a magasba, mert onnan várja kemény munkád az áldást. Ime, két madárnak a tanuságtétele.
Látjuk, hogy alig van a magyar nép életében szakasz, cselekvés, vagy viszony, a melyben lelke nem fordúlna a madárhoz: hol teste, hol lelke hasznáért.
Tavaszkor megszólal a czinege. Vidám, de intõ is a szava. A szõlõsgazda megérti. Azt mondja neki az a kis madár:
Nyitni-kék, nyitni-kék, nyitni-kék!
A gazda fogja a kapát, kirendeli cselédségét és belefog a szõlõnyitásba. De bölcsen tudja ám azt is, hogy tavaszra kelve a kis czinege szerelemre gerjed s ettõl fakad az éneke. Ugyanekkor már kering a szõlõben is a nedv; ennek élete is gerjed: ki kell tehát szabadítani a takaró alól, hogy rügybe szökkenhessen. Így találkozik a czinegemadár és a szõlõ élete a magyar ember értelmében és hasznára.
Nem is babona ez, hanem a romlatlan népléleknek tapasztalásból merített bölcsesége, mely a kis madár kedvességét okosan, eszesen kapcsolja össze a hasznos munkával.
És hogy már a czinegénél vagyunk, hát édes Népem, a mint már ráczéloztam is, tisztességtudásod nem mondja a nehézfejû felebarátról, hogy «tökfejû», hanem kiindúl a madárfogó ügyességébõl, ki jól tudja, hogy a czinege szereti a tökmagot, így a tökbõl készít kelepczét, ezért mondod azután, hogy bizony annak a boldogtalannak
«Czinegét fogott a feje.»
A tisztességtudás is nagy haszon ám, mert így férünk meg egymással!
De még tovább is van. Mily gyönyörûen formálja ki lelked a madarak szavából, élete módjából a regét és a tanítást! Azt regéli, hogy a mikor a poroszlók az Üdvezítõt halálra keresték, a banka azt kiáltotta:
Hup-pu-pu, itt!
A bibicz meg azt:
Búvik, búvik, búvik!
Utána a fûrj, hogy:
Itt szalad, itt szalad!
Mind a három madár tehát áruló volt. De nem ám a kis czinege, mely azt mondta:
Nincs erre! Nincs erre!
Ennek pedig mi legyen a tanúsága? Hallga csak! Az árulásért avval bûnhõdik a banka, hogy örökösen piszokban turkál, fiai pedig nyakig ülnek benne a fészekben is; ez tiszta valóság!
A bíbicz meg a fûrj ki van tagadva az erdõbõl, így sohasem ülhet árnyékos fára. Ez így van.
De a kis czinegén rajta van ám a teremtõ áldása: tizenkettõt tojik, tizenkét fiat nevel; így megvan a családi boldogsága! Ez is tiszta igaz! Hát a tanúság mi legyen? Tizenkét madárporonty fölnevelése nagy dolog ám és az a czinegepár csak igazi madárszorgalommal gyõzi a munkát. Kora pitymallattól késõ alkonyatig folyton munkában van; ágról-ágra szállva, kúszva, sokszor fejjel lefelé függögetve járja az erdõt, a szilvást, a gyümölcsöst, a veteményes kertet, apróra vizsgálgatja az ágat, annak minden repedését; szedi a bogarat, a kukaczot és mindazt, a mi a hasznos fának kárára van. A mikor pedig azt a tizenkét czinege porontyot így táplálja, minden fordulóval hasznot hajt a gazdának. Hát ez ennek a tanúsága!
De tanusága saját életednek is. Te is nagyrabecsülöd az igazságot, nem árulod el azt soha; ez ád Tenéked erõt a házi tûzhely megalapítására, az ivadéknak fölnevelésére - hajnaltól szakadó estig folytatott munkával - akár a kis czinegemadár.
No de mutassak én Tenéked más képet is?
Felhõnyi seregbe verõdve száll a seregélymadár. Szét terjed, majd tömörûl; hullámzik, kavarog. A nagy madársokaság szava zúg, mint a malom zúgója.
Szõlõéréskor, cseresznyepiruláskor megszállja a felhõzõ seregély a szõlõt, a kertet. Bizony nagy akkor a kártétele, mert áll a seregély törvénye, mely egyezik a ludakéval.
Mert ha a lúd belészabadúl a vetésbe, akkor, mint már tudjuk, törvénye ez:
Kiki magának,
Kiki magának!
Tisztesség ne essék, mondván: talán sok embernél is így van ez!
Ha pedig a seregély érés idején elborítja a cseresznyefát, vagy a hamvasodó szõlõgerezdet, akkor meg a maga törvényét zsinatolja, így:
Ki mit kaphat,
Ki mit kaphat!
Mohósága pedig akkoron keményen dézsmáló.
Nem sokat hajt a csõsz kurjantására, keveset a kereplõre és csak a mikor a rozsdásból közéje durrantanak, kap szárnyra, de csak azért, hogy kisvártatva újból visszatérjen. Ekkor a seregély ellen való védelem helyén is van. De ez a kártétel az esztendõnek csak egy kis részében lehetséges, a míg t. i. a seregélynek való gyümölcs érik.
Mit csinál ez a madársereg az esztendõnek többi részében? Nagy ám ennek a sorja és tanúságtétele!
A délszaki telelésbõl korán tér vissza hozzánk a seregélymadár s ekkor nagy foltokba tömörûlve megszállja, sõt elborítja a mezõt, a kaszálót, az ugart és szedi, szedi pitymallattól alkonyatig a sok földibogárságot, annak petéjét, kukaczát s a jó ég tudja még mijét, mijét nem! Akkor is az a törvénye:
Ki mit kaphat!
De ekkor már nem kártétel ám a mûve, hanem tiszta haszon - minden fûszál, minden vetés, minden gazda javára.
No és azután beveszi magát a gulyába, csordába, a nyájba és a kondába. Verõfényes idõben szépen illeszkedik a legelõ jószág árnyékába, szedegeti a térség bogárságát.
Jaj de ekkor megdonog a fekete légy, hogy mételyt szülõ petéjét lerakja a jószágra, akkor a jószág megbogárzik. Nekiiramodik, szágúld eszenélkül, hogy menekûlhessen a bajtól. A pásztorembernek tenger baja támad, hogy a kezére bízott, nekivadúlt falkát utolérje, helyreterelje, hogy becsülettel beszámolhasson vele. De a mikoron a seregély jelentkezik és megszállja a gulyát, tudja a pásztor, hogy vége a bogárzás idõszakának, tehát megpihenhet.
Mert a bogárzása után métely keletkezik a jószágon. A mikor pedig kinyûvesedik a nyáj: akkor kezdõdik a seregélymadár igazi áldása. Megszállja a barom hátát, a sertés, a juh nyûves részét: az állat pedig meg se moczczan, veszteg áll, hogy szárnyas jó barátja, a seregély, szép csinján kifeszegethesse és kiszedhesse a gonosz nyûvet; akkor bezzeg bölcs felcsere a jószágnak az a seregélymadár!
Hát nem tiszta haszon ez?
Hát a bagoly dolga? Ez aztán a czifra és nagyon oktató história! Az alkonyat és az éj madara, a bagoly, kerüli a napfényt, azért nem szereti az ember; a példabeszéd bizony meg is szólja éjjeli hangjáért:
Bagolylyal huhogass.
Ezt mondja az egyik.
Bagoly is biró a barlangjában!
Hát hogyne! de csak ott ám. Mert a hogy nappal elhagyja az odvát, rásereglik az ég madarainak kicsinye, nagyja; úgy tépi s ott tépi a hol éri. Igen ám, mert tudja, hogy õ keme éjjel járja az erdõt-mezõt; akkor a mikor leszállott az est és minden nappali madár nyúgalomra tért, meg tehetetlen is a sötétség miatt. Ám a baglyok legtöbb fajtája éppen ekkor kél szárnyra, nesztelenûl suhog tova, fényfogó szemével a sötétben is megtalálja és kiszedi a kis madár fészkét. Ekkoron kártékony az a bagoly. Innen az a szólásmód is:
Egész éjjel virraszt, mint a bagoly!
De bezzeg, mikor a házban, a hiúban felszaporodik az egér és neki esik mindennek, a mi rágható, ehetõ: jó akkor az a bagoly, a melynek gyöngyös a dolmánya és jó az is, a melyet a babona «halálmadárnak» vagy szaváról kuviknak mond; mert hát alkonyatkor ott kuvikol a ház üstökének papján, vagy károgóján.
Hát még a mikor esztendõk idõjárása kedvez és hihetetlen sokaságra szaporodik fel a pocsik, a mezei egér!
Kaszáló, ugar és minden alkalmas hely tele van egérutakkal, melyek helyen-közön csillagformában összefutnak, aztán nagy egérkapun át vezetnek a föld alá. A mezõ szinte megnyüzsög. A gazda azt sem tudja hova legyen ettõl a csapástól.
Ekkoron pedig az történik, hogy az egérjárásos hely fölött megkering nappal az egérpusztító ölyvek sokasága: egész éjjen át pedig irgalmatlanúl pusztítja az egerek töméntelenségét a nádi- vagy rétibaglyok felgyülekezett hada. Megszedik ezek a madarak a begyüket húsz, harmincz egérrel; azután rászállanak a fák ágára, emésztenek, a szõrt pedig diónyi, vagy nagyobb gomolyagban kiökröndözik; ott találjuk a hasznos munka e tanujeleit a fák tövében.
Bezzeg hasznos szolga ekkoron a réti-, nádi-, mezei bagoly, meg is bocsájtja a gazda a bagoly hiuságát, a melyrõl a példabeszéd mondja:
«Bagoly is azt gondolja, hogy sólyom a fia.»
Miért is ne nézné el, mikor ebbõl a példabeszédbõl is a legnemesebb indulat: az anyaszeretet szól, a melyrõl bölcsen tudjuk, hogy a legcsunyább porontyot is aranynyal borítja be. Az anya szeme mindég a legszebbet látja magzatjában.
No de szinte hallom a szót, hogy a veréb csak nem lehet sohasem hasznos, mert hiszen a sok kártétellel csak közmondásos szemtelensége vetekedik!
Hát igaz is, hogy a mikor a verebek serege belészabadúl, teszem azt a sarlót, kaszát kérõ életbe; nemcsak avval okozza a kárt, hogy teleszedi szemmel a begyét, hanem fõkép avval, hogy tetejébe még kiveri a kalászt is. És mikor télszakán rést talál a granáriomba, bizony nagy tolvajlásra fogja a dolgot.
Jaj de mikor beköszönt a nagy hó és a csikorgó hideg, ekkor a verebek seregében elvegyûl még a koplaló sármány, a zsezse is! Hát mit csinál aztán ez a szárnyas sokadalom? Bekalandozza biz az az egész határt és a hóból kiálló kórókról buzgón szedegeti a magot, minek aztán az a haszna, hogy megzabolázza a gazda egyik legnagyobb ellenségét: a dudvát.
Hát hiszen helyes, mert szükséges, kártétel idején abba a verébsokaságba a rozsdásból úgy egy félmaréknyi madársörétet belédurrantani - marad azért elég; de mikor a seregek télen át a dudvamagot szedik, akkor bizony hasznot hajtanak.
Ennek a sorozatnak legvilágosabb tanúságtétele immáron az, hogy lehet a madár hasznos is, káros is; de a kár is sokszor olyan, mint az a darab kenyér, a mit a gazda hasznos munkáért a cselédjének ád; mert hiszen igaz, hogy azt a falatot a gazda megvonja a maga vagy családja szájától; de a cseléd megszolgálja. Azonképen a legtöbb madár is.
Ha gyümölcséréskor belé is szabadúl a kertbe, szõlõbe, életbe, ám éven át tisztító munkájával megszolgálja ezt ezerszeresen is. No meg azután a szentírás is mondja: nyomtató jószágodnak ne kössed be a száját.
Mindent egybefoglalva, mint a jó pap az okos prédikáczió végén, mi is a következõ nagy igazsághoz jutunk el, a melyrõl sohasem szabad megfeledkeznünk, hogy tudniillik: ott, a hol az anyatermészet szûzen tiszta és érintetlen, ott nincsen sem káros, sem hasznos madár, mert csak szükséges van. Hasznossá és károssá a madár csak ott lesz, a hol az ember megbolygatja a szûz természet rendjét és nagy tömegben termeszteni kezdi maga javára az életet, a gyümölcsöt, a majorságot és egyebet. A termesztmények tömege szaporítja és károssá teszi azt a madárfajt, a mely vele él; de növeli ismét ennek azt az ellenségét is, a mely a felszaporodott, kártévõ madárral táplálkozik. Más szóval: a búza tömeges termelése nagyra növeszti a verebek seregeit, így kártékony a veréb; de a sok veréb megszaporítja a karvalyt, mely verébbel él és így még ez is hasznos.
Tehát okkal-móddal kell itt tennünk!