A fiasítás után szépségre és csodálatosságra nézve egyenlõ értékû a vándorlás tünete, mely oly mélyen indítja meg a legegyszerûbb ember lelkét, szívét.
Fütyül a szél, az idõ már õszre jár,
Szebb hazába megy vigadni a madár.
Igy szól a költõ; és ha nem is úgy van a hogyan mondja, hogy «szebb hazába» - mert hiszen Magyarországnál szebb hazája sem embernek, sem madárnak nem lehet; - de már a zordon tél idejére az a madár, a mely természeténél fogva rászorul, repülve találhat és talál is délszakon oly tájat, a mely éppen akkor enyhe, a mikor nálunk kemény hideg uralkodik és elöli vagy téli álomba, rejtekbe szoritja azt, a mibõl sok madár táplálkozik.
A mikor pedig õszre kelve a darvak ékalakba sorakozva, búsan krúgatva délnek tartanak; a mikor házunk gyönyörûsége, a füsti fecske, tornyon, háztetõn gyülekezve, egy napon nyomtalanul eltünik; a mikor a kelepelõ gólya fölápolt fiaival egyszerre csak elhagyja a viskó kéményén, vagy a kazalvégben álló fészkét és a kaszálón seregbe verõdve, mintha tanácskoznék, aztán a sereg mint valami parancsszóra egyszerre szárnyra kap, majd kerengve nagy magasba emelkedik és végre délfelé eltünik; bizony bánat szállja meg az emberfia lelkét, mert érzi, hogy itt a tél küszöbe, a melyen átlépve meg kell küzdeni a tél szigorúságával, holott a madár, már a melyik, szárnyaszabadjára kelve, könnyü szerivel kitérhet elõle.
És ismét mennyire megváltozik az ember érzése, a mikor tavaszra kelve a határról eltisztul a hó, a füzeseken pedig végig fut az ébredezõ rügyek zsenge zöldje és azután egyszerre beteljesedik a költõ szava:
Megenyhült a lég, vidúl a határ
S te újra itt vagy jó gólyamadár...
Hire fut az eseménynek a faluban, repesõ öröm fogja el a gyereksereget; de a gazda homlokán is, legalább rövid idõre, elsímul az a mély barázda, a melyet homlokán a tél nehéz gondja szántott.
Hát még a mikor egy szép, verõfényes napon a falu utczáján járó-kelõ kislány egyszerre csak nekiszalad a pocsolyának, vagy a gémeskút itató vályújának és nagyhirtelenül mosdani kezd, folyton azt vetegetve:
Fecskét látok, szeplõt hányok!
Micsoda gyönyörûsége is az a fészkéhez visszatérõ madárnak, hogy megérkezett és a jószívû embernek, hogy látja kedves madarát! A fészkéhez visszatérõ legtöbb fecskén tisztán látszik, hogy ugyanaz, a mely õszkor elhagyott, hogy tehát valósággal visszatér a fészkéhez; aztán azonnal tatarozni is kezdi, a mire pedig elkészül, férkõzõ bizodalmával és ficserékelésével már kora hajnalban költi, de gyönyörködteti is a gazdát és háza cselédjét, egész népét.
Ez azonban ennek a remek tünetnek csak gyönyörködtetõ, a lelkületre édesen ható része. - Az õszi távozás bánatot, a tavaszi visszatérés örömet keltõ.
Oktató könyvben azonban a kérdés az: mi ennek a tanusaga, a mikor a vonulást a természet örök rendje alapjáról veszszük?
Ha madaraink életemódját éven át gondosan megvigyázzuk, hamar reájövünk, hogy kétféle madarunk van.
Elõször is olyan, a mely sohasem hagyja el a határt; legfeljebb hogy a havasról a völgybe vonul le, de azért a legkeményebb télen is megmarad egyazon környéken; másodszor van olyan, a mely õszre kelve eltûnik, télen át nem látható; de tavaszkor visszatér.
De ismét van olyan is, a mely a messzi éjszakról éppen télire vonul le hozzánk, azért, mert akkoron fészkelõ helyein, messze éjszakon oly irgalmatlan hidegek járják, hogy még a kénesõ is csontkeményre fagy. Ezeknek az északi vándoroknak a mi telünk csupa tavasz!!
Az elsõ sorozatbeli madár az állandó, a második a mi költözködõnk, a harmadik pedig nekünk téli vendégünk. A legfõbb kérdés immár az, hogy hova megyen télire a vándormadár? A felelet röviden és szabatosan adva az, hogy oda megyen, a hol nincs oly zordon tél, mint azon a tájon, a hová visszatérni, fészkelni és fiasítani szokott, a melyet õszkor elhagyott.
És miért vonul arra az enyhébb tájra? Azért, mert télen át csak ott találhatja meg táplálékát.
De hát, hogyan tudja meg a madár kalendáriom nélkül is, mikor kél az idõ õszre, mikor tavaszra, mikor meg télre? És ha mennie vagy jönnie kell, hogyan tudja, merre van dél és illetõleg észak, tehát merre kell tartania?
A felelet nagyon egyszerû, mert természetes: a madarak ott, a hol tartózkodnak, elborítják az egész területet és a mint annak valamely részén oly változás történik, a melynek a megélhetésre hatása van, azon a részen az ott élõ madarak megmozdulnak és indulnak oly legközelebbi tájak felé, a melyek életüknek kedveznek. Igen ám, de hogyan tudják õk azt, hogy õszkor, tavaszkor merre feküsznek azok a kedvezõ tájak? Hát bizony jobban és biztosabban, mint a torony emberi õre; a ki annyival többet tud a falu mélyében lakó embernél, a mennyivel magasabb a torony a föld szinénél. Hát még a madár, mely nem torony, hanem felhõjárás magasságára és azontúl tud felemelkedni, tehát nagy messzire lát, hozzá még feljebb-lejebb lakó madártársai mozgalmát is közvetlenül megérzi. És megérzi a levegõ áramlásait is.
Az az õszi vagy tavaszi mozgalom olyan, mint a föld népéé, mely együtt érez és úgy, a mint részei megérzik a változást, ez visszahat az egész tömegre és egyszerre csak azt látjuk, hogy «a föld népe megmozdult».
Ámde a megmaradás és vonulás tünetében is ugyanazt a nagy elvet, vagy természeti törvényt látjuk megnyilatkozni, hogy t. i. minden alkotott teremtmény már alkotásánál fogva is, törvényszerû munkát végez az anyatermészetben, mely e nélkül a munka nélkül igen hamar zavarossá, majd végzetessé válnék. A mint elvégzi munkáját, indúl.
Madarainknak, a vándorlóknak, egyik része átkél a Földközi tengeren, részben mélyen nyomul lefelé a délszaki tájba; másik része nem méri át a tengert, hanem már a Balkánon, Törökországban, Görögországban és a Dalmát partok déli részén is kihúzza azt az idõszakot, a mikor nálunk téli, amott alig õszies az idõ járása.
Nekünk magyaroknak a madárvonúlás tekintetében rendben van a szénánk, mert a hányféle vándor madarat hazánk földjérõl csak ismerünk, meg tudjuk mondani, melyik vonúl és átlagosan véve a tavasz melyik napján tér vissza ide, a hol fészkel, fiasít és teljesíti azt a munkáját, a melyet alkotásánál fogva a természet reá ruházott. Majd a könyv végén azokat a napokat meg fogjuk ismerni.