Egyéb neve: vörös vércse, szélverõ, széltapogató, nyerítõ.
(Cerchneis tinnunculus L.)
Leirás. Akkora, mint az elõbbi, de karcsúbb, hosszabb farkú, farka messze kiáll a szárnya hegyén túl, mely szép szürke, végén széles, sötét keresztszalaggal, legvége fehér; háta agyagvörös sötét foltozattal, hasafele világos, sötét szárfoltokkal; csõre hirtelen lekonyuló kampóval, tompa foggal, tövén a viaszhártya mint a láb is sárga. A tojó farka, sok keresztcsíkkal, a vége mint a hímé. Fészkelésre legjobban szereti a romokat, a tornyokat, sziklákat, a Balaton körül és Dunamentén a földes szakadékokat, és csak ritkán fákat, a fészekalja négy-öt, ritkán hatnál több tojás, mely világos alapon sûrû foltozattal és szeplõzéssel bír.
Élete módja. Ügyesen röpülõ ragadozó madár, mely azonban képtelen kis madarat röptében elfogni. De nagy mestere a függögetésnek, a mely abban áll, hogy falusi torony magasságban egyszerre csak egy helyen marad az által, hogy a farkát kiterjeszti, lefelé tartja, a nyitott szárnyával pedig sebesen verdes. Igy függöget kaszálók, szántóföldek, ugarok felett és barna, éleslátású szemével kilesi a magasból különösen a lyukából kijáró egeret, ürgét; de néha a madárfiút is kilesi és kiszedi a fészekbõl; viszi a tücsköt, szöcskét, kabóczát, a gyikot is; de az egér mégis fõeledele s azért hasznos. Ha függögetve kileste prédáját, testhez rántja szárnyát és zuhan, de a föld színe fölött kiterjeszti a szárnyát, nehogy összetörje magát; a prédát a földrõl felkapja. Az apróbb rovarokat röpülés közben kieszi karmai közül, a nagyobb prédát csendes helyre viszi. Egészben lármás madár, mely gyakran hallatja nyerítésre emlékeztetõ hangját. Keményebb teleken elvonúl. A magyar nép dala ezt zengi róla:
Hússal él az, mint a vércse,
Hogy a fogát meg ne sértse.
Magyar földön a leggyakoribb ragadozó, mely nem riadoz a várostól sem.
