Egyéb neve nincsen.
(Corvus corax L.)
Leirás. A varjúnál egy jó harmadrészszel nagyobb; fekete, kékes és zöldes zománczczal; farka ékalakra vágott; csõre nagy, íves; a mell tollai hegyesen vágottak. Fészkét erdõkbe, magas fák tetejére rakja, nagy ravaszúl olyanokra, a melyeket megmászni nem lehet. Fészekalja négy, ritkán hat világos zöldes, sötéten szeplõzött tojás.
Élete módja. Jól, feszítve is repülõ, ravasz, óvatos és rablásra mindenkor kész, különben igazi czimeres madár. Baj, hogy fényes tárgyat látva, tolvajságra is adja magát. Ráveti magát minden elevenre a gilisztától a nyúlig; pusztít, rabol fészket, kiszedi a tojást, a madárfiat és rájár a dögre; a nép hite szerint legelõbb is a szemit vájja ki; de a nép példabeszéde szerint mégis:
Holló hollónak nem vájja ki szemét.
Hogy porontyai feketék, azt is mondja a nép dala:
Nagypénteken mossa holló a fiát...
De ha már valakirõl nagyon is akarja mondani a nép, hogy lehetetlenre törekszik, bizony azt mondja, hogy:
Hollófészken hattyút keres.
Bejutott a holló a magyarság legdicsõbb királyának, Mátyásnak a czímerébe is, gyûrût tart a csõrében.
A holló hosszú életû, fogságban szelidülõ és igen tanulékony madár. Megtanúl beszélni és elég értelmesen ejti az emberi szót; az udvar többi állatjával szemben csupa furfang. Akad oly holló is, a melynek tollából kimarad a színt adó matéria, a toll tehát fehér marad. Ettõl a nagy ritkaságtól vette a nép mondását:
Ritka, mint a fehér holló.
Sokszor a ritka jóra is érti a nép - és igaza van. Máskülönben is jelentõs madara volt a holló a magyarságnak. Mikor itt tatár-török dúlt és temetetlenûl maradt halott ember, esett állat és mikor a magyar helységek fölött még az akasztófa õrködött, több volt a holló mint ma - szelidebb erkölcsök idejében.
