Nemcsak a mi égtájunk alatt, hanem messze délszakon is, a hol a természet mintha csodákat teremtene; a hol a kis kolibri madár, mely akkora testû, mint egy gyermekujjnak egy íze, megragyog a napfényben, mint a gyémánt és a rubint és oly fészket rak, mint a jércze szûztojásának a fele; mondom, nem csak itt nálunk, hanem azon a csodás tájon is számot teszen a kis õszapó fészke, mely a legszebb, legkedvesebb, legmesterségesebb és legmelegebb madárotthonok közé tartozik. Néha gömbölyûsen rakja ágak hónaljába, melyek úgy fogják, mint az emberi kéz ujjai; de olyan is akad, mely valami fatönkre szabadon és úgy oda van állítva, mint valami picziny méhköpû, a melyhez ekkor hasonlít is. Szépen be van boltozva; oldalt oly ki- s bejáró lyuka van, mint valami öreg poszméhnek való és az egész alkotmány a legfinomabb száraz mohából, zuzmóból, nyárfa és más növények gyapjából van fölépítve, oly tömötten és mégis puhán rakva, hogy nincs kalapos, a ki utána csinálhatná. Ebbe a puha és meleg otthonba rakja le az a picziség a fészekalját, mely kilencz, néha tizenkét apróka tojásból való; ezek fehérek, a vastagabb végen finom rozsdaszinû szeplõcskékkel. Ezt a fészekalját a kis pár felváltva 14 nap alatt költi ki és ekkor kezdõdik a nagy munka: azt a tizenkét porontyocskát finom eledellel kell ellátni. Hiszen igaz, hogy nagy a fecske buzgósága; de mikor az õszapóéké még sokkalta nagyobb! A fecske röptében és csak száját tátva kapdossa el a prédát; a kis õszapók ágacskáról, rügy mögül, függögetve és himbálva nagy munkával keresik a piczi falatokat. És az már igaz, hogy kõ van annak az embernek a szíve helyén, a ki nem bír gyönyörködni a kis madárcsalád szeretetén, a mint az a tizenkét, apróka madárfiú lenge ágon szorosan összeül és a kicsike szülõk, sohasem lankadva, folyton hivogatva felváltva jönnek-mennek; szép sorjában rendre adogatják fiaiknak az eledelt.
Embernek példa; de intés is!
