Egyéb neve nem igen van.
(Erithacus rubecula L.)
Leirás. Kicsiny, kurtának látszó madárka. Egész hátafele a tarkóval és fejbúbbal együtt olajbarna, hasa szennyesfehér, torka, begye és a homlokra is átmenve szép, eleven rozsdavörös, a mitõl neve is ered. Szárnyán jól kivehetõ világos, rovott csík. Szeme sötétbarna, nagy; csõre árforma, finom; lába sötétszinû, karcsú. Tollazata puha, finom és lazán álló. Fészke a legnagyobb, tömött sürüségben és mindig alacsonyan, a földhöz közel épül, finoman és jól rakva fák odvában, vájásokban, hasadékokban; anyaga kivülrõl száraz levél, befelé finoman és tömötten szövött moha finom gyökerekkel átszövögetve; szõrökkel, szövedékekkel és tollal. A fészek nagyon nehezen található. Fészekalja öt, ritkábban hét tojás, mely halaványsárgás, barnás, olajos alapon rozsdásan szeplõs; a szeplõk vastagabb végén koszorusan is sürüsödnek.
Élete módja. A vörösbegy a legügyesebb bujkálók közül való; a földön egyet surran, aztán hirtelen megáll, nagyot bókol, leereszti szárnyát és felvágja farkinczáját; aztán lángoló szemét nagy bizodalmasan rászegezi az emberre is, mintha azt mondaná: «bízom benned!» A szárnyacskáit mindig úgy eresztgeti le, hogy végül a fark tövénél alacsonyabban áll. Nagybuzgón szedi a bogárságot; de nem irtózik a meztelen csigáktól, sõt a kisebb gilisztáktól sem, a melyekhez a nemes poszáták a világért sem nyulnak hozzá. Fel is kap egy-egy magasabb ágra, veszteg áll, csak néha bókol egyet és felvágja a farkát; egyszerre a föld felé levágódik, felkapja a kiszemelt prédát, visszaszáll az ágra és elkölti. Éneke kedves, andalító, a pacsirtára emlékeztetõ. Hallatja veszteg ülve hosszan és kitartóan.
Olyan madár ez, hogy fogságban úgyszólván az elsõ órában megszelidül; szereti a szobában a szabadon való járást-kelést és szegény embernél nagyon kapdossa a legyet, zúgban a pókot, az ágyban mindent, akár mozog, akár ugrik. Szegény munkások ezért tartogatják is.
Minden védelmet érdemlõ becsületes madár. Még sok van.
