Egyéb neve: vörös kánya, fecskefarkú kánya, villásfarkú kánya,
kurhejjá, hejõ, tikhordó kánya, saskánya.
(Milvus milvus Cuv.)
Leirás. Nagyobb a hollónál, hosszabb szárnynyal és farkkal: fölszine rozsdavörös sötét szárfoltokkal és szegésekkel; farka nagyon villás. A tojó kevésbbé szines, a fiak még kevésbbé azok. Lába gatyás, csûdje meztelen, karma elég erõs, hegyes; csõrének felsõ kávája kertészkés alakú. Szemcsillaga ezüstfehér; csõre tövén sárga viaszhártya. Merész tekintetû, szép röpülésû ragadozó madár, mely leginkább a sikság erdeinek legmagasabb fáira rakja fészkét; fészekalja 2-3 ritkán 4 tojás, zöldes fehér földön agyagos foltokkal, irásokkal és pontokkal tarkálva.
Élete módja. Röpülése igen szépen kerengve-lebegõ és néha nagy magasságba is viszen; de prédáját a földrõl szedi és ekkor közel a föld szinéhez úszva-röpül, hogy prédáját közelrõl érhesse. Felszedi az egeret, a gyikot, a kigyót, a még tehetetlen madárporontyot; de különösen ráveti magát a még pelyhes csirkére, libára, kacsára, szóval a baromfira. Ezért különösen káros. Ezt csak az enyhiti meg, hogy igen gyáva, annyira, hogy a jó kotló még el is veri; de aztán kotló legyen ám, mert a példabeszéd még is csak azt mondja:
Még a tyúk is le lapúl, mikor kányát lát.
Mikor pedig a gyerek rakonczátlankodik, bizony kiszalad még a legjobb anya szájából is a szó:
Vigyen el a kánya!
A libalegelõ szegény mezitlábosainak tavaszszal, a mikor a zsenge gyepet a pelyhes majorságnak nagy sokasága szinte elboritja, nagy réme a kánya és a mikor meglebben a tájon, a libaõrzõ gyerekek bizony neki szaladnak kiáltással, kendõlobogtatással, dobálással ugyancsak riasztják a gonosz madarat, legtöbbször sikerrel; de néha bizony nem és akkor odahaza bizony elkövetkezik a hadd el hadd. - A kánya sehol sem gyakori; de nálunk még jócskán van. Télire tõlünk melegebb tájra vonúl, József-nap körül ismét itt terem.
