Egyéb neve: zöld küllõ, külü, zsóna, sárküllõ, zõdhorokály.
(Picus viridis L.)
Leirás. Majdnem galamb nagyságú. Dolmánya eleven olajzöld, farcsíkja világos; hasafele halavány olajzöldes; a hím fejeteteje a tarkóig tüzesvörös, kantárja ugyanilyen színû, a tojóé fekete. A szárny evedzõ tollai feketések, fehéres foltokkal. A láb két ujja elõre, kettõ hátrafelé áll, a karmok erõsek, hajlottak, megkapaszkodásra kitünõek. A fark tollai igen kemények, a középsõk lándzsásan kifutók, megtámasztásra igen alkalmatosak. Csõre ólomszürke, erõs, taszítófejszére emlékeztetõ éllel; nyelve féregalakú, hegyén szakás és gyerekarasznyira is kilökhetõ. Középmagasságban - 15 méterig - szûk bejáratú fészkelõ odvat farag ki alkalmatos fákba és ide tojja hat, ritkábban nyolcz hófehér, fényes tojását.
Élete módja. Fáradhatlanúl ácsoló, a férgeket kiszedegetõ igen hasznos madár, mely íves röpüléssel szálldos fáról-fára és mindég alulról kezdi a felkúszást, keresve a fa elbetegesedett, korhadó részeit, a melyekbe lyukakat farag, hogy a pondrókhoz hosszú nyelvével hozzáférhessen, azokat kiszigonyozhassa. De éppen oly buzgó az erdõ földjén is, hol a hangyabolyokat gyalogosan keresi fel, kilyukasztgatja s mikor a hangyák nagymérgesen és tömegesen kigyülekeznek, közéjök böki hosszú ragadós nyelvét, a melyre mint valami friss lépvesszõre reátapadnak, hogy pillanat alatt az ácsoló madár gyomrába vándoroljanak. Ezt a furfangot télen át is ûzi és bizony kibontogatja a keményre fagyott bolyok oldalát, hogy a téli álomban szunnyadozó hangyanépet megdézsmálja.
Hangos madár, melynek «klüklüklüklü» szavától csak úgy zeng ez erdõ.
Gyümölcsösökben tiszta áldás, valóságos felcsere a betegesedõ fáknak, azért kíméletet érdemel.
Nálunk még jócskán van.
