A madármunka törvényérõl.
A kárakatna leírásával bevégzõdött az a sor, a melyet ebbe a könyvbe szántam. Ezúttal nem is az volt a feladatom, hogy a földmívelõ gazdából, a kertészbõl, az erdõt járó vagy a halászó magyaremberbõl madártudóst, neveljek, mert ez nem is azokra tartozik, a kiknek munkájukkal a családnak hajlékot, ha lehet, birtokot és mindenesetre kenyeret kell szerezniök. Hanem az már nagyon is köteleségemben állott, hogy annyi madáralakot adjak képben és irjak le szóval, a mennyi elég, hogy a nehéz napi munkával küzködõ magyarember pihenõ órájában haszonnal és talán gyönyörüséggel is forgathassa ennek a könyvnek lapjait, ismerkedjék meg a körülte élõ, mozgó és fiasító madarak legfõbbjeinek formájával, színével, teste alkotásával, leginkább azonban munkálkodásával és a munka helyes megitélésével, megbecsülésével: a haszonnal és a kárral is.
Háromszázharmincznégy madárfajból, a melyet a madártudomány eleddig Magyarországból megismert, itt csak nyolczvanegynek a képét és leirását találja a kegyes olvasó; de ez a nyolczvanegy úgy van megválogatva, hogy a ki ezen a soron éberséggel és figyelemmel végig megyen, az szerez annyi értelmet, hogy a kimaradottakat, ha találkozik velök, majd be tudja osztani a rendbe. De megszerzi ezen felül az értelmet a következõ elmélkedésnek haszonnal való olvasásához is.
Azokból a szakaszokból, a melyekben a madarak csõre, lába és szárnyaalkotása volt bemutatva és röviden méltatva, már világosan kitetszett, hogy a nagy természetnek e teremtményei minden csak kigondolható módon, de elsõ sorban madárszerûen nyúlnak az anyatermészetbe és hogy ez a benyúlás oly munka, a melyet éppen csak a madár és éppen csak oly szervezettel, mint az övé, végezhet. A mi pedig különösen kitûnt, ez az; hogy az anyatermészetnek erre a madármunkára okvetetlenül szüksége van.
A munka és szerszáma közötti viszonyt nagyon világosan és elmésen magyarázza az ókor bölcs mesemondója, Phaedrus (olvasd: Fedrusz) a ki XXVI-dik meséjét a rókára és a gólyára alapitja.
A mese szerint a ravasz róka lakomára hívta a gólyát. Hogy azonban a gólya ételhez ne juthasson, a róka csupa híg eledellel, hozzá mind lapos tálakon rakta meg az asztalt. Váltig biztatta ugyan gólya komáját, hogy csak tessék, ne vesse meg a szegénységemet; no meg, hogy szívesen is adom. De hát mit tehetett a gólya koma hosszú csõrével és kurta nyelvével, vagyis a maga szerszámjával a laposra tálalt sok híg lével!
Bizony-bizony csak koppant a szeme, mint a kálvinista varnyúnak, mikor üres konczba nézegetett.
Azalatt a róka mind föllefetelte és felnyalta az ételt és csak úgy hízott ravasz lelke a gólya koma felsülésén.
No de nem hagyta magát a gólya koma sem. És egy szépséges napon csak meghívta a róka komát egy kis lakomára.
Jön a róka - és mit lát? Azt látja, hogy a gólya komája minden eledelt szûk, hosszúnyakú bokályban, az italt meg szûknyakú falaskóban tálalta. Igy a gólya koma hosszú csõrével és nyakával szépen hozzá is fért ételhez, italhoz; de oda a róka koma - aztán már istenigazában - csak úgy tekinthetett be, mint az a bizonyos varnyú az üres konczba; mert hát nem illett az õ rókaszerszámjához.
A milyen egyszerû az ókori bölcs meséje, oly világos és érthetõ annak a tanúsága: hogy t. i. a gólya nem boldogúl az õ szerszámjával olyan élvezetben - mondjuk munkában - mely a róka szerszámjához van szabva és megfordítva, hogy a róka kudarczot vall ott, a hol csak a gólya felelhet meg.
De a tanúság még tovább is van. És követem is a jó pap példáját, hogy inkább kevesebbet markolok, hogy annál többet szoríthassak: nem fogok különbözõ alkotású állatokról, mint a milyen a róka meg a gólya, elmélkedni, hanem megmaradok tisztán a madaraknál.
A madármunka legtökéletesebb és legcsudásabb szerszámja a szárny, mely megadja a madárnak azt, hogy helyét könnyen változtathatja. A hova a legsebesebb futó ló, a nyílaló szarvasgím csak órák múltán érhet el, oda a madár szárnyaszabadján perczek alatt juthat. Igen, mert a nyílaló gímnek mégis minden kupacz, minden domb és minden hegy, meg minden árok, minden ledöntött fa akadály - ezt pedig a madár nem is ismeri! Mi is a madárnak a hegy túlsó oldalára jutni? Arasznyi idõ és ott van!
A mikor a fecske õszkor bevégezte a gyûlekezést, egyszerre csak hûlt helye marad nálunk.
Hová lett! Elindúlt messzi, tengerentúli meleg tájakra, hogy ott húzza ki azt az idõt, a míg itt, szülõföldjén, tél van. No és meddig tart a fecske útja azokra a déli, tengeren - mondjuk népiesen operencziántúli meleg tájakra? A fecske egy másodpercz alatt hatvannégy métert is nyílal és evvel a szédítõ sebességgel órák alatt akkora utat teszen meg, a melyhez a legsebesebb hajónak hetekre és hónapokra van szüksége. Ez a sebes madár tehát munkálkodását, mely a bogárság megzabolásában nyilatkozik meg, úgyszólván a Föld féltekéjére terjeszti ki - a legnagyobb könnyûséggel.
Igen ám! De mikor a kaszások rendje a kaszáló szélén kiszorítja a harist, az a haris nehezen kél; eleintén csak úgy tántorogva röpül és azon van, hogy minél elõbb lábra kerülhessen. Pedig még ez a lassúság is elvonúl télire, átkél a tengeren és el a meleg tájra.
De itt is, ott is csak gyalogosan végzi madármunkáját, azt, a melyet a fecske nem végezhetne, mert az csak röpülve bir táplálkozni.
Ime, ezek valódi kétlaki madarak, kiknek szûk az ország határa, kik jönnek és mennek. Ezekkel szemben pedig vannak madaraink, kiket a legkeményebb tél sem verhet el tõlünk. Itt maradnak, mert egész éven át szüksége van a természet rendjének az õ munkájokra.
Szakasztott olyan kép és olyan rend az, mint édes magyar hazánk népmozgásában is, mert hiszen ennél is a munka az alap, aminthogy más nem is lehet.
A mi ezen a földön igazi gazda, az keményen megáll a rögön, a telkén; onnan nem szorítja ki semmiféle tél - a legkeményebb sem. Éppen úgy, mint az igazi magyar madarat.
Már a mesterember könnyebben mozdúl meg és ha nincs munkája, ott a vándorbot. És ha nem is fecskeszárnyon, hát harislábon csak elindúl jó szerencsét próbálni. A mi pedig kereskedõ ember, az a mai vasutas, gõzhajós idõben nyakába veszi az országot, de még a szomszédságot is, éppen, mint az a madár, mely fölemelkedik, hogy szétnézhessen és aztán oda száll, a hol szemességével, életrevalóságával magának valót talál.
De még a nagy tömeg mozgása is megvan itt magyar földön. A bérczes felföld, a Kárpátalja népe aratás idején otthagyja tömegesen szegényes határát, hogy az aranykalászt termõ Alföldre vonúljon, ki kaszásnak, ki aratónak, ki meg marokverõnek.
Éppen úgy, mint seregekbe verõdnek különbözõ alkotású vándormadaraink, hogy télen át beálljanak, mindegyik a maga madárszerszámjához képest, messze délszaki tájak természetébe oly munkába, a melyet ez a déli táj éppen úgy nem nélkülözhet, mint nem nélkülözheti a magyar Alföld az arató munkást.
Ez a munka rendje, hatalma és törvénye, mely megnyilatkozik madárnál, embernél egyaránt.